Mr. Scott Pilgrim elsősorban három kedvenc horror-rendezőjét ajánlja az olvasók figyelmébe

Az egyik “az olasz Hitchcock”-ként is emlegetett Dario Argento. Tőle három filmet ajánlanék. Az olasz direktor egyébként a giallo egyik legismertebb mestereként ismert, így ajánlanám kedvenc giallomat tőle, a Profondo Rossot, ami Deep Red címen fut a tengerentúlon, magyar keresztségben Mélyvörös, régi VHS verziókon pedig A gonoszság áldozatai címen fut. Fantasztikus, csavaros forgatókönyv, néhol máig nagyon hatásos megoldásokkal, és a Goblin legendás filmzenéjével. Amit a legjobban imádok benne, hogy Argento folyamatosan játszadozik a nézővel, amint elhiszem, hogy rájöttem a megoldásra, rögtön csavar egyet a történeten egy cinikus mosollyal.

A másik két film, amit ajánlok tőle, az a boszorkánytrilógiájának, a “három anyának” az első két darabja. Az alapsztori szerint a világon minden rosszért három gonosz boszorkány a felelős, akik a világ három különböző pontján tevékenykednek. Az első részben, a Suspiriaban egy erős női karakter jár utána a híres iskolában zajló furcsa dolgoknak, és követhetjük hátborzongató találkozását a sóhajok anyjával, Mater Suspiriorummal. Az Infernoban Argento többször meglepi a nézőt, és bár nagyon erős váltások jellemzik, a film valamiért mégis hibátlanul működik, a film nyitó jelenete egyik legjobb valaha volt horrornyitány. A második filmben Mater Tenebrarum, a sötétség anyja jelenik meg. Mindkettőnél kiemelném a zseniális kompozíciókat, a színek virtuóz használatát, és persze a hibátlan filmzenét. A trilógia harmadik része, a The Mother of Tears, amelyben a könnyek anyja, Mater Lachrimarum jelenik meg, sajnos a két előd egyik erényét sem tartalmazza, sajnos borzalmasra sikeredett, így azt ajánlott elkerülni.

A másik kedvenc horror-rendezőm a kanadai zseni, David Cronenberg, akinek két legjobban sikerült biohorrorját ajánlanám, a Videodrome-ot, na meg a The Fly-t. Utóbbit kisgyerekként láttam először, többször is, és sokkos állapotban voltam mindig utána. Picit érettebb fejjel újranéztem, és kénytelen voltam belátni, hogy a film még így is hatalmas élményt okoz. A zseniális tudós metamorfózisát bemutató film egyszerűen hibátlan, kellően gyomorforgató, és bár a trükkök nem maiak, abszolút hatásosak és sok mai filmmel felveszik a versenyt. A másik kedvenc biohorrorom tőle a Videodrome, ami a tévé társadalomra gyakorolt hatását mutatja be hátborzongatóan hatásosan. Ráadásul napjainkban kifejezetten aktuális a témája, sőt, aktuálisabb, mint valaha.

A harmadik kedvencem egy fiatal francia csodagyerek, Alexandre Aja. Négy filmet rendezett eddig, egy közepesen gyengét (Mirrors), és három, közel hibátlan alkotást. Első filmje egy amolyan hommage-film volt, kedvenc slasherjei előtt fejezte ki hódolatát, mindezt úgy, hogy az alkotásnak sikerült túllépnie a györcsös tisztelgésen, és önálló műként, a filmet inspiráló klasszikusok ismerete nélkül is élvezhető, és végig feszes, és feszült. A mű, kvázi egy új, francia horror-rendező generációnak ágyazott meg. Ezután egy remake következett, Wes Craven egyik korai alkotásának, a Sziklák szemének (The Hills Have Eyes) az újrája. Aja pedig kihozta a lehetőségből a legtöbbet, sőt, legtöbben úgy gondolják, azon ritka feldolgozások egyike, amely túlszárnyalja elődjét.

Ezután jött egy ballépés, a Tükrök, majd ismét egy feldolgozás, a Roger Corman fémjelezte, Joe Dante általt rendezett Cápa rip offot, a Piranha-t gondolhatta újra. Ez lett a Piranha 3D, amely 2010 egyik legszórakoztatóbb filmélménye volt számomra. A film leírható tulajondképpen két szóval: csöcsök, gore. Az egyik valaha volt legvéresebb stúdiófilm, amely egy pillanatra sem hajlandó komolyan venni magát, és hihetetlenül vicces marhulás az egész. Ráadásul borzasztóan ötletes, és akadnak benne érdekes utalások, és cameok. Az egyik ilyen Richard Dreyfuss feltűnése, aki a Cápa sztárjaként ismert, a filmben pedig az első 5 percben felzabálják egy kis csónakban (itt volna az a momentum, amikor én hangosan ordítottam fel, hogy “We need a bigger boat!”). De furcsa tudósként feltűnik még a filmben a Vissza a jövőbe sztárja, Christopher Lloyd is. Ezek mellett pedig a gore elmondhatatlanúl eltúlzott, és perverz mód humoros is. A B kategóriás ökohorrorok legszórakoztatóbb pillanatait eleveníti fel egy huncut, cinkos félmosollyal.

Ha pedig otthon mindezt letudtuk, irány az Odeon-Lloyd mozi, ahol a Magyarhangya különleges, tombolával, és egyéb érdekességgel megtámogatott halloweeni vetítésén tekinthetjük meg az idei év egyik legszórakoztatóbb horrorkomédiáját, az Attack The Blockot. Az elsőfilmes brit Joe Cornish gettós idegeninváziója ügyesen egyensúlyozik a horror, a sci-fi, és a vígjáték határán, a zsáner elemek ügyes keveréke. Meg hát az alapötlet, mely szerint a vérengző szörnyek ellen a londoni gettó arcoskodó utcakölykei veszik fel a harcot, önmagában zseniális, de a film kezd is ezzel a koncepcióval valamit, az ügyesen megírt forgatóköny, és a jól felépített, izgalmas sztori szintén a film erényei közé tartozik. Tehát ha van kedvetek mozizni, mindenképpen üljetek be a magyarul Idegen arcokra keresztelt Attack The Blockra.