Csernus mára már egy népszerű médiaszemélyiséggé nőtte ki magát, akitől az emberek tartanak. Csernus ezt hiteles férfi mivoltával magyarázza, amiben mindenképp lehet valami, de egyik legerélyesebb tulajdonsága a sziklaszilárd makacssággal átitatott határozottsága. Ellenben az is kétségbevonhatatlan, hogy mindegyik megjelent könyvében egy-egy új arccal vonul fel, ami azért talán kissé elbizonytalaníthat. Legalábbis engem.

Ugyanis Csernus „tanításai” mind igazak, valahol nagyon emocionálisak, valahol pedig mérhetetlenül racionálisak. Csernus messzemenőkig belebonyolódik a lélek boncolgatásába, ahol az árnyalatok a címkézések hatására megszilárdulnak, és Csernus stílusából adódóan kiéleződnek. Így valahol egy ellentétektől nyüzsgő, szélsőséges masszát kapunk, ahol a kevésbé intelligensek, mint én, képtelenek kiigazodni. Talán a média hatása is volt, hogy Csernust alapvetőleg egy olyan aura lengte körbe, ami azonnal tiszteletet váltott ki, de miután elolvastam A nőt és A férfit, valójában nem jöttem rá arra, milyen is a jó nő és a jó férfi, leginkább azt, milyen a jó ember. Márpedig azért ez is már önmagában hordoz egy elég tömény szubjektivitást, de azt is meg kell hagyni, Csernus azért elég jól elkapta a magját.

Az interjúit olvasva a legelső, ami szembeötlött, hogy Csernus is eléggé egy ellentétes személyiség. Naivan vagy épp önzetlenül hisz minden emberben, de nem ad sok időt senkinek sem a bizonyításra, az esélyt pedig könnyedén megvonja bárkitől. Felelősséget érez az egész világ iránt, ellenben valahol mérgezi a világképét némi szkepticizmus. Ez persze elkerülhetetlen a csalódások után, mert amikor az ember kidobja magát a placcra, sebek nélkül nehézkes, szinte lehetetlen kijutni. Csernus elhatározása arra, hogy igen is jó ember lesz, egyszerűen lenyűgöző. Akaraterejét nem lehet kétségbevonni, bár valahol ez a hitelesség dolog is kissé felütötte a fejemet. Mármint, az interjúban kiderült, hogy őt nem érdekli mások véleménye, ellenben sosem fél a sajátjáét kijelenteni a másikról. Tény, hogyha nem akarok, nem foglalkozom a másik véleményével, de az is örök igazság, hogy olykor egy kívülálló jobban látja a helyzeted, mint te magad. Pl. kissé kövérke vagy, sétálsz az utcán, és valaki ledagadt disznóz. Ez egy elég alacsonyszínvonalú véleménynyílvánítás, ellenben az igazság az igazság. Kissé el vagy hízva, fogyni kéne. Persze ott van az is, hogy az ember sosem véletlenül hízik el, sok esetben állítólag a szeretethiány pótlására használják az evést. De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy az embernek érzékenynek kellene lennie a környező világra, hogy ebből építse magát, amihez megint csak kell némi intelligencia, mert olyanok véleménye sem feltétlenül túl mérvadó, akiket kissé korcsosulásig deformált a média. De az érzékenység valahol mintha hiányozna Csernusból, vagy csak a látszatát szeretné kelteni.

Az, hogy Csernust ekkora kultusz övezi, nagyban saját magának köszönheti. Hogy miért annyira kapósak a könyvei? Azonfelül, hogy rengeteg más pszichológiai könyv is képes hasonlóakat elmondani, Csernus, bátran magára vállalva a középpontot, egyenesen és nyersen képes kimondani a valóságot, ami az elkallódott embereknek egy fenékberúgást jelent. Mint valami rejtett apafigura, aki vezet az úton és fogja a kezedet közben. Azért ez is utalhat valamire, hogy ennyi embernek szüksége van valami ilyesmire: a totális önállótlanságra.