Az ellis teremtette világ
A hősök reflexivitásának hiánya egy olyan végső kiábrándultságra utalhat, ami egy jövőkép nélküli jelen terméke, egy olyan időé, aminek már a múlttal sincsen kapcsolata. Ellis írásaira jellemző, hogy a szereplők nem nagyon emlékeznek egymásra, a nevekre, a közös történetekre. Szüleikkel csak az újságok címlapjain, a hollywoodi pletykák témájaként találkozhatnak. Életük állandó éjszakázás, pénzszórás, szórakozás. Énjük nem koherens, s ahogyan az egymás mellett létező világok sem egységesek, úgy a szereplők személyisége sem az: szerepek állandó váltakozásából adódik össze.
Egy kép A vonzás szabályai filmadaptációjából
Hősei tulajdonképpen antihősök, mert a történetekből nem emelkednek ki jobban, mint a többi szereplő, s emellett nem tesznek le semmit az asztalra. Ellis világa erőteljesen filmszerű: a sokaságból ahhoz hasonlatosan emeli ki „főszereplőjét”, ahogyan egy tömeget pásztázó kamera véletlenszerűen megáll egy arcnál. A hős nélküliség is utal a jelek többletjelentésére és a párhuzamos világokra: nem választhatunk ki önkényesen egy szereplőt, nem emelhető ki senki a tömegből, mindenki ugyanolyan.
Ellis művei, ezt alátámasztandó soha nem éleződnek ki egyetlen szereplőre. Eltűnik a szubjektum, az egyén mint szériatermék, mint fogyasztó vásárló jelenik meg. Erre utal az, ahogyan a narrátor lefesti a történet megannyi szereplőjét. Nem belső értékek válnak fontossá, hanem csakis a külsőségek. A ruhák márkája, az elektronikus berendezések, a különböző edzésfajták, a szépítőszerek. Csak testek vannak, akik „használják egymást”.
A Nullánál is kevesebb Clay-e rezzenéstelenül veszi tudomásul a körülötte zajló világ kegyetlenségét. A vonzás szabályai főiskolásai egymást váltják a történet elbeszélésében (különösen érdekes az ilyenkor egymás mellé kerülő nézőpontokat, stílusokat ütköztetni egymással). Az Amerikai Psycho Batemanje egyszerre őrült gyilkos és rendszerető irodista a Wall Streeten. Kettős szerepe egyensúlyban van egymással, nem lehet eldönteni melyik is valójában, mert pont ez a lényeg: egyik sem. A könyvből készült filmadaptáció egyébként itt csúsztat, ez utóbbiban Patrick egy szépen lassan megőrülő pszichiátriai eset, aki könyörög az ügyvédjének, hogy higgye el róla, gyilkossá vált. Ezzel szemben a könyv rezzenéstelen mimikájú Patrick Batemanje már főiskolás kora óta gyilkol, s két énje tökéletesen megfér egymás mellett. Az eltúlzott jelenetek is ezt karikírozzák. Két ennyire ellentétes személyiség is létezhet egymás mellett oly módon, ahogyan két egymásnak ellentmondó nézőpont is lehet igaz bizonyos szemszögből, hiszen nincsenek tények…
Az informátorok szintén egymást váltó elbeszélőkkel dolgozik, a Glamoráma egy föltörekvő színész (aki ugye szerepeket játszik egész életében, s ennek köszönhetően már nem tudja elkülöníteni azokat saját életétől) az olvasó számára is zavarbaejtő életét dolgozza föl. Már mi sem tudjuk, ki nevet a végén, kinek lehet igaza. A Holdpark története (amiben a főszereplő író neve egyébként Bret Easton Ellis) eljátszik „a szerző egyenlő a főszereplővel” klisével. Az alkotás elbizonytalanít. Mi igaz, mi túlzás, mi kitaláció? A tréfa kedvéért Ellis még egy honlapot is létrehozott egy ismeretlen nővel való közös fényképekkel, azt bizonyítandó, hogy a könyvbeli feleségével a való életben is közös történetük van. A fikció itt már átlépett egy következő rétegbe. A valósággal összekapcsolódva teljes káoszt eredményez a posztmodern alapjául szolgáló elgondolás, szimulákrumokkal, nézőpontokkal, mindennel együtt. A Királyi hálószobák pedig a legelső regény szereplőgárdáját vette újból elő, hogy megmutassa, mi történt velük, néhány évtized elteltével. A könyv elején megemlítődik egy film, ami a valóságban is elkészült, az elméletileg fiktív szereplők mégis tudnak róla, látták is. Hol van tehát a határ képzelet és valóság között?
„No exit”
Az eddigiekből logikailag következik, hogy az Ellis teremtette világból képtelenség kilépni. Nincs egy követhető örökérvényű út, nincs egy egységes jellem, aki változtatni akar ezen a zagyva léten. A menekülés lehetetlenségére példaként hozható az a gesztus is, hogy a szereplők (vagy legalábbis a nevük mindenképpen) ismétlődnek alkotásról alkotásra. Mintha az író bezárta volna az általa létrehozott korpuszba a teremtett lényeket oly módon, ahogyan mi sem léphetünk ki jelenünk terhe alól.
Innentől már csak hozzáállás kérdése, hogy melyik véleményt választjuk a sok közül, miben hiszünk, mit tartunk igaznak. Mert ahhoz, hogy Ellis hőseitől különbözzünk egy dolgot föltétlenül meg kell tennünk: választani.
