Bár kissé arcpirító érzés belegondolni abba, hogy kis hazánk becsületes filmrajongóinak 2011 szeptemberéig kellett várniuk arra, hogy megtekinthessenek egy (figyelem!) 2009-es filmet, a kifogástalan mozgóképélmény kárpótlásul szolgálhatott volna mindezért cserébe. Ám sajnos nem ez történt.

Bardem és Inárritu

Inárritu az ismert-elismert trilógiájával (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel) lopta be magát sokak szívébe, legújabb alkotása főszereplőjeként kiszemelt Javier Bardem viszont egy – véleményem szerint – méltatlanul ostoba alakításával kaparintotta meg az Oscar-díjat. A Coen testvérek Nem vénnek való vidékjének pénzfeldobós gyilkosára gondolok. Azért idegesít engem ez a tény, mert egyébként kivételes tehetségnek tartom Bardemet, s olyan filmek után mint az Eleven hús, a Szájból szájba, a Napfényes hétfők vagy a Belső tenger különösen kiábrándítónak éreztem, hogy pont egy ilyen film után kapta meg az elismerést, a világhírt.

A Biutifulban testhezálló szerepet kapott (bár egy jó színésznek mi nem az), ám a film mégsem vette az akadályt azon a képzeletbeli magasugró versenyen, amelyen a jó filmek diadalmaskodnak a kevéssé sikerültek fölött.

Az alkotás alapgondolata mindenképpen figyelemfölkeltő. A halottak visszatérő lelkével foglalkozó, még életben lévő, de súlyos betegségben szenvedő, haldokló Uxbal (Javier Bardem) túl jó ember egy túl rossz világban. A méltóságos halál (vágya) és a méltóság nélküli élet ellentéte a film központi témája. A kulcskérdés viszonylag a történet elején elhangzik. Miért nem távozol? Miért vagy még itt? Teszi föl Uxbal egy kisfiú lelkének, s akkor még nem sejti, ez lesz az a kérdés, amivel önmagának is meg kell küzdenie hamarosan.

Az életre való visszatekintés, a halálra való fölkészülés nehézsége olyan akadályt állít az e világot elhagyni készülő elé, ami fölfoghatatlan emberi léptékkel. A meghalás átélése, az eltávozásra való lelki fölkészülés szükségszerűen maga után vonja az élet megfelelő módon való megélését is. Az abszurd, elfecsérelt élethelyzetek, melyeket Uxbalnak kell átélnie, a közeg ahol (és akikkel) léteznie kényszerül ellehetetlenítik ezt a vállalkozást. Akiken segíteni próbál, bevándorlók. Hamis árukból, csempészésből, drogok eladásából élik hamis létüket. A főszereplő már-már angyalian önzetlen figurája rajtuk kíván segíteni, eredménytelenül.

A médiumként munkálkodó férfi az elmenetelre készíti és tanítja a haldokló (vagy a halott) lelkét. A létotthontalansággal szemben mégis folyton egy dolog jár az eszében: mi az ami itt tart? Bőrén érzi a jelenlét fenyegető szükségességét, együtt akar maradni két gyermekével. Fél, hogy azok nem fognak emlékezni rá, ha elhagyja őket. Hol ér véget a „te” és hol kezdődik az „én”? A kérdés összefoglalja az emlékezés dilemmáját. Mi adunk, de amit adtunk magunkból, azt már más fogja „használni” akkor, amikor visszaemlékezik ránk. Nem vehetjük el az élők (az emlékezők) felelősségét, tőlük függ, hogy mi marad meg belőlünk számukra, s ebbe már nem lehet beleszólásunk.

Inárritu jellegzetessége a szereplők sokféle történetének összefonása az általa rendezett filmekben. A Biutifulnak azonban pont ez a törekvés nem tett jót. Az egyébként jól működő ötlet ebben az esetben széttagolta az alkotást, olyan érzésem volt, mintha többet akart volna mutatni, mint amennyit sikerült. A majd’ két és fél órás műben teljesen fölöslegesnek éreztem a szenegáli fiatalok vagy a bevándorlók történetét. (Azt pedig már végképp nem értettem, mi értelme volt a meleg kínai férfipár bús egymás ellen és egymásért küzdő, végül az egyik fél halálával végződő szerelmi hullámvasutazását beemelni a filmbe.) A szálak elvarratlanok maradtak, s ez a széttartás szünteti meg végleg a film koherenciáját. A fősodráshoz (Uxbal) csak kevéssé csatlakozó apró életfonalak pont a leglényegesebb történésről (a meghalásról, az élők itt hagyásáról, s az erről szóló belső küzdelemről) vonták el a figyelmet, s ez a hangsúlyeltolódás az, ami végképp menthetetlenné tette számomra a filmet.

A műtét sikerült, a beteg meghalt.