Persze, az egyik csoportnak sem volt fogalma arról, mit jelent az, hogy szlovák, vagy az, hogy magyar. Csak azt tudtuk, ez A különbség köztünk és úgy okoskodtunk, hogy ez a különbség mindenképpen a másik csoportra nézve hátrányos. A másik banda lúzer és punktum.

Az ősök nacionalista nézetei belénk szivárogtak már zsenge nebuló korunkban. Az én szüleim is gyakran szidták a szlovákokat, amolyan családi házi talkshow-k közepette. Olyankor természetesen csupa fülek voltunk. És az ilyen értágító estéket követő napokon mélyebb megvetéssel nézegettem a szlovák kölköket.

De a véleményük miatt aligha hibáztathatnánk az öregeket. Nekik kemény évtizedek jutottak. Szegények, ha kicsit álmodozni mertek vagy némi igazságot követelni, könyörtelenül szorongatták meg a tökeiket vagy egyéb testrészeiket az elvtársak, később meg mások. De a szüleink legalább még tudták miért haragszanak. Mi már alig.

Úgy írtam eddig a „másik oldalról” (TOS – The Other Side), hogy: a szlovákok. Azért azt tudni kell, hogy nálunk a szlovák csoportból a legtöbb gyerek ugyanúgy magyarul diskurált otthon vagy az erdőn, mezőn, réteken, mint mi, magyar csoportosok. Később ők persze megtanultak szlovákul, mert az iskolában csak szlovákul folyatták beléjük a tudást. Mi, finoman szólva is csak középszinten tanultunk meg szlovákul.

Azt hiszem, tudom, hogy a magyar és szlovák szülők miért haragudtak kölcsönösen egymásra. A magyarok, mert féltek, hogy „csökönyösségüknek” (nem adtak minket szlovák oviba, majd iskolába) mi, gyerekek isszuk majd meg a levét azzal, hogy nem tudunk a szlovák nyelv nélkül érvényesülni. A „szlovák” szülők pedig azért, mert lelkiismeretük csilingelt. Beadták a derekukat és magyar gyerekeiket szlovák iskolába. Alattomosan mérgezte ez az állandó dilemma felnőtt szinten a kapcsolatokat. Nem partizott együtt a két tábor.

Az idő közben csordogált. Ők a szlovák válogatottnak szurkoltak, mi a magyarnak. Nekik már nem jelentett semmit a magyar Himnusz, nekünk sohasem jelentett semmit a szlovák. Mi Petőfiről, Adyról, Győzikéről és az Űrgammákról informálódtunk; ők Ján Smrekről, Jánosíkról és Pavol Demitráról. Mi ragaszkodtunk Magyarországhoz – úgy gondoltunk rá, mint az erős, nagytestvérre –, őket meg nem érdekelte.

Ha így utólag visszagondolok, semmi furcsa nem történt. Úgy viselkedtünk, ahogy minden ember tette volna, sőt teszi ma is. Saját nemzetünket, egy picit felsőbbrendűnek gondoltuk. Talán alap emberi tulajdonság. Az elfogultságban és önzésben gyökerezhet valahol.

Azért egy kis hátrányban voltunk ám velük szemben. Hivatalosan szlovák földön éltünk. Sokszor mondták mérgesen: „Na Slovensko, po slovensky!”, vagyis „Szlovákiában szlovákul!” Mit válaszolhattunk erre? Sokszor gondoltam, hogy roppant talpraesetten kifejtem nekik a Trianon sztorit. „Skubizzon ide, kedves Tudatlan! Emlékszik az iskolára? Na, ott tanulhatott volna bizonyos első világháborúról és annak fejleményeiről…” de aztán a kezem a bilibe ért és eszembe jutott, hogy nekik biztos teljesen másféle történeteket meséltek az iskolában arról a korszakról. Inkább csak szégyenkezve amiatt, hogy nem tudom magam igazán jól kifejezni szlovákul, félresompolyogtam.

A régi „szlovák” csoportosok ilyen helyzetbe nem kerültek. Ők már félig asszimilálódtak. De már nem foglalkoztunk ezzel. Nem voltunk már ellenségek, sőt, nagyon jól megfértünk egymás mellett. Sokat ma is barátomnak mondhatok közülük.

Az idő meg csordogált tovább. Középiskolákba, gimnáziumokba, munkahelyekre széledt szét a „magyar” csoportunk. Páran úgy gondoltuk: menjünk magyarországi gimibe továbbtanulni. Ott mindenki magyarul beszél, ők tesók. Mentünk biza nagy reményekkel. Ott aztán majd nem kell a sarokba húzódnunk!

De kellett.

Néha „cseszkóknak, csehszlováknak” esetleg simán „szlováknak” szólítottak minket, de nem keseredtünk el, mert örültünk, hogy Magyarországon tanulhatunk. És a többség kedvesen fogadott.

Akkor sem keseregtünk, amikor kiderült, hogy Magyarországon általában utálják a magyar focit, és csak a külföldit nézik. Általában azt sem szeretik, hogy ők magyarok és unatkoznak. „Nincs pörgés”, „Bezzeg nyugaton, vazze!” „Te honnan vagy? Hogyhogy beszélsz magyarul?” Viszont reppelni, azt szerettek.

Nem keseredtünk el, mert a mieink voltak, de furcsának találtunk sok mindent. Csodálkoztunk, miért nem büszkék. Pedig megtehetnék minden következmény nélkül. Hiszen szabadon használhatják a nyelvüket (és nem nyalásra). Hisz’ jobbak, okosabbak mint a szlovákok! Ezt mondta apám is mindig.

Nem értettük ezt a dolgot. De valószínűleg a pubertáskorunk is bezavart.

A varázs pedig lassan elmúlt. Rá kellett jönnünk, hogy ugyanolyan emberek ők is, mint mi vagy a szlovákok. Néha sóherek, néha irigykednek vagy megvetnek. Van, hogy csodálnak, lelkesednek vagy szeretnek. Pont, ahogy mi, a másik oldalon. Nagy testvérekből, sima testvérek lettek. Együtt evickéltünk tovább. Elmagyarázták még azt is, miért nem jó Magyarország. Apám és nagyapám régi beszédei megkoptak emlékeimben.

Aztán jött ez a magyar igazolványos hercehurca. Kérdezték többen, mivel jár ez. Mutattam a fedelén a „magyar” szót nekik. Jó, jó – mondták – de speciel mi hasznom van belőle? Hasznom? – kérdeztem. Hasznom? – gondoltam és mosolyogtam nagy bölcsen. Nem értik. Ez pici kárpótlás évtizedek megaláztatásáért. Nem is nekem, inkább fateréknak. A mi kellemetlen emlékeink nem számítanak ahhoz képest, amit ők szenvedtek ezért a magyar szóért. Gondoltam ezeket a dolgokat, de nem mondtam, mert nem érthetik. Nem azért, mert hülyék lennének, hanem mert egyszerűen ők nem élték át.

A népszavazást hagyjuk. Nem esett jól. Mindenesetre egyet tudok, a hazámat nem határok jelölik ki, nem is a népszavazók, hanem én magam.