Aztán hét óra előtt nem sokkal már az Odeonban ültem, kezemben a frissiben beszerzett Prizma hatodik számával. Ekkor jött az emléksugár, hogy minek hatására, nem tudom. Sejtem, hogy a fiatal Marcel is ilyesmit érzett oly gyakran, ám abban biztos vagyok, hogy én képtelen lennék úgy formát adni ennek az emlékáramlásnak, mint ahogyan ő tette. (Lehet, hogy a hiányzó Madelaine teasütemény a ludas.)

Mert fölötlött a múltból, hogy én bizony ismertem és szerettem évekkel ezelőtt Aki Kaurismäki filmjeit, sőt mi több, A múlt nélküli embernek és a Külvárosi fényeknek köszönhetem, hogy egyetemi tanulmányaim első félévében átmentem finnugorból. Történt ugyanis, hogy vizsga előtt elvesztettem az erőmet (életem első vizsgaidőszaka volt, mentségemre legyen mondva, emellett ekkoriban kellett teljesítenem az ókori irodalom történeteit is) és elhatároztam, hogy akármi történjék, én Aki és Mika Kaurismäki filmjeiről fogok beszélni. Hogy hogyan jelenik meg bennük az északi népekre jellemző különleges világnézet, hogy miért olyan sok a csönd és miért kell hosszúnak lennie a snitteknek. Bejött. Úgy mentem át a vizsgán, hogy konkrétan szóba sem kerültek a finnugor népek és nyelvek. Köszöntem akkor, köszönöm azóta is!

Aztán a Prizmába belelapozgatva újabb emlékfény csillant föl elmémben. Az est megkezdése előtt volt még időm elolvasni Réz Anna Racionalitás és moralitás Jensen filmjeiben című esszéjét és a Jensennel készült „Isten mint hatalommániás pszichopata” interjút. Ekkor jutott eszembe, hogy nem is olyan régen, talán Titanic fesztiválon (ez nem biztos) láttam az Ádám almáit a fönti rendezőtől, s olyan filmélmény volt, ami magasan kiemelkedik a többi közül. Jób története modern kontextusban, egy megszállottan hívő pappal és egy tiszta fejű, emberséges nácival a főszerepben. Mindenkinek ajánlom.

Elemlámpás költők a sarokban

A 12 főt számláló szerkesztőségből öten mutatták be a Prizmát. Némi jövőbeli programmal is kedveskedtek: jövő héttől, csütörtökönként Prizma filmklub indul az Odeonban, megtartva a skandináv tematikát. Ha a hetedik szám még idén elkészül, akkor annak a trash film lesz a főtémája.

Ezután Nemes Z. Márió, Tolvaj Zoltán és Borsik Miklós ragadtak elemlámpát, hogy sötétben is lássák költeményeiket, ugyanis három rövidfilm hangalámondása volt a fiatal lírikusok föladata, a skandináv est nyitószámaként.

A nemrég versblogot indító Nemes Z. kapta az első történetet (Wings from the Woods), amit átalakított Zsuzsi és a tumormadárrá, Tolvaj Zoltán a Panelpöcsről mesélt (Bábfiú kalandjai), Borsik Miklós pedig a Sniffer című szürreális rövidfilm gravitációval küzdő (tudniillik ha nem viselték ormótlan sícipőjüket, elszálltak) hőseinek gondolatait jelenítette meg.

Az elidegenítés mint életcél. Ahol akárkiből lehet bárki

Kis szünet után következett egy másik Jensen, Tomas Villum 2006-os Kiságyúk című filmje. Az alkotás egy megszállottan az elvontságra törekedő rendezőről szól, aki a brechti elidegenítést tűzte ki tevékenysége céljául. A művészet többször is megkérdőjeleződik az alkotásban, lévén arra a nem elhanyagolandó problémára világít rá, hogy ma már minden olyan próbálkozást művészetnek nevezünk, ami valójában csak gyenge paródia, értelmetlen görbetükör. Minél rosszabb, annál jobb. Hiszen ha homályos a kép, akkor azzal a tisztánlátás hiányát hivatott kifejezni a mű, ha gyenge a színészi alakítás, akkor ezzel meg a túlhajszolt profizmus feleslegessége emelődik ki. Mindenről tudunk így beszélni, képessé váltunk eladni és befogadni a semmit. Ha azt mondják rá, hogy művészet, egyet kell értenünk, nem muszáj önállóan gondolkoznunk, hisz kit érdekel az?

Csakhogy ez a hozzáállás már messze van Warholtól, de Brechttől is. Mert a régi nagyok árnyékában megbújva büszkének lenni magunkra nem több, mint hazugság. Egy életen át tartó hamis utóíz.

Ezt a hozzáállást fordítja ki Jensen filmje és megmutatja, báriből lehet sztár, ha ugyanúgy rosszat csinál, mint a kritikusok által csodált rendező. (Akinek egyénként a legújabb filmjére 7, azaz hét darab jegyet vettek.) Tonnynak – aki egy kevéssé szerencsés fordulattal kerül be (esik be) az iparba – csak egy vágya van: olyan filmet szeretne csinálni, amire beülhet a gyerekeivel. Nem nagy kérés. Vagy mégis?

A film a filmben módszerrel dolgozó alkotás azonban kicsit a saját hibájába is beleesik. Könnyed szórakozást nyújt ugyan, ám középszerűsége ugyanúgy „mesterművé” teszi, mint a Tonny által létrehozott alkotást. Bár kellemes föllélegzés a mostanság bemutatott filmek között, mégis talán jobb lett volna Anders Thomas Jensentől filmet választani. De persze senki nem késett le semmiről.

További programokról itt és itt lehet tájékozódni. Mert az északi filmek mindenképpen megérnek még egy (még több) misét!