A korrupció persze mindenütt körüllengi a pártok finanszírozását, elvégre a kampányok egyre több pénzt emésztenek fel, a vállalkozások meg joggal tartják a politikai tényezők jóindulatának megvásárlását az egyik leghatékonyabb lobbi tevékenységnek. Szerencsésebb országokban azonban nem szükségszerű alapfeltétele egy párt országos működtetésének az illegális és korrupt finanszírozás, így aztán vannak, akik nem is élnek vele. Ennek pedig egyenes következménye, hogy a többieket is kordában tartják, lebuktatják, elrettentik a törvénytelen eszközök használatától.

Nálunk ezzel szemben csak az a párt maradhat tényező, amely átáll a sötét oldalra. Bármit is mondjanak, nem lehet más a politika. Nálunk nem. A jelenleg érvényes álszent szabályzás legálisan csak olyan kevés pénzt ad a pártoknak, amiből képtelenség hosszabb távon országos szervezetet működtetni, választási kampányokban részt venni. A törvény alkotói populista módon nem merték bevallani a választópolgároknak, hogy a pártoknak komoly pénzre van szükségük és azóta sem nyúltak a törvényhez. Így egy pártnak csak két választása van: beáll a sorba és illegálisan finanszírozza a működését, vagy lemond az országos jelenlétről és az érdemi érdekérvényesítésről. Tudjuk, hogyan döntenek.

Mivel az összes jelentős párt érintett az ügyben, kialakult a háttéralkuk rendszere, a szemben álló erők együttműködése, amikor a zavarosban kell halászni. A korrupció kartelje. Így aztán senki nem buktat le senkit, aki számít. Az ügyészség is tabuként kezeli a témát – jó példa erre a Grippen vadászrepülők rendelése, a sok százmilliárdos ügylet nem éri el az ügyészség ingerküszöbét, esze ágában sincs elkérni az iratokat a svédektől.

A Fidesz és az MSZP hiába vív elkeseredett háborút, hiába tekinti egymást ellenségnek, ha kell, remekül együtt tudnak működni, amire a kereskedelmi rádióadók frekvenciájának elosztása volt az egyik leglátványosabb példa. A budapesti városházán bennfentesnek számító informátorom szerint hasonló a helyzet a Margit-híd felújításánál: a híd egyik felén Simicska Lajos, a híd másik oldalán Puch László cégbirodalmának alvállalkozói végzik az érdemi munkát. Ők azok, akiket a sajtó némi szépítéssel a két nagy párt „gazdasági háttérembereként” szokott emlegetni. Kevésbé diplomatikusan: ők nyúlják le az állami és az önkormányzati megrendelések költségeinek egy számottevő részét, amiből részben áttételeken keresztül a pártokat finanszírozzák, részben pedig a maguk és a lefizetett klientúra zsebét tömik.

Ezt persze nehéz, szinte lehetetlen bizonyítani, nem véletlen, hogy az utolsó igazán nagy ügy, ami kibukott, a Tocsik-ügy volt, de ott sem látni tisztán a mai napig. Kezdetben ügyetlenül dolgozott a párt-maffia, például Varga Tamás, aki Simicska előtt volt a Fidesz gazdasági háttérembere, még hazatelepülők nevében vámmentesen behozott luxusautókkal üzletelt, majd számlagyártással áfát nyúlt le, le is bukott, el is ítélték. Ma már azonban profi módon ügyködnek, a pénz útja követhetetlen.

Mondjuk a Simicska cégbirodalomhoz tartozó egyik cég, amely ráadásul lehet éppen Svájcban bejegyzett, innen ellenőrizhetetlen vállalkozás is, kap egy állami megbízást, például a vörösiszap katasztrófa utáni kármentésre vagy híd felújításra, esetleg autópálya építésre. A munkát elvégzik a mindenféle alvállalkozók, de a fővállalkozó leveszi a maga 20-30 százalékos, vagy akár nagyobb sápját, miközben gyakran semmit nem csinál azon kívül, hogy hozza az állami megrendelést. A párt pedig lehet, hogy nem is kap pénzt ebből, nincs kimutatható pénzmozgás, csak éppen ingyen vagy jelképes összegért kapja a hirdetési felületet a cégbirodalomhoz tartozó reklám és média vállalkozásoknál. Ha pedig a sajtó rászáll az offshore pártlovagok egyik svájci cégére, akkor egyszerűen felszámolják. Ahogy a bohócügyi államtitkár mondaná, van másik!

Az önkormányzatok vészes eladósodása is részben a pártfinanszírozással függ össze. A 2006-os önkormányzati választásokon taroló fideszes városi vezetők nyilvánvalóan összehangolt módon kötvény kibocsátásokba fogtak, mert egyrészt így volt miből finanszírozni azokat a látvány fejlesztéseket, amik jól jöttek a Fidesznek a 2010-es választások kampányában, másrészt pedig egy jól körülhatárolható kör szép jutalékot kapott a zömmel svájci frank alapú kötvény kibocsátásokhoz köthető tanácsadásért. Az önkormányzatok most óriási adóságot görgetnek maguk előtt.

A pártfinanszírozásnak ez a magyaros módja nyilvánvalóan komoly gazdasági kárt okoz. Nem az az igazi kár, amit valóban a pártok finanszírozására költenek – a pártokat így is, úgy is, pénzelni kell – hanem a járulékos költségek. Mert a pénz jó része útközben magánzsebekben köt ki. Az állami és önkormányzati beruházások így eleve megdrágulnak, ráadásul nem azok kapják a megbízásokat, akik a legjobban és a legolcsóbban dolgoznak. A korrupció pedig megfertőzi az egész gazdaságot

Talán a gazdasági veszteségnél is nagyobb a társadalmi és a politikai kár. A korrupció mindent átsző, a pártokat, a politikát pedig nem kis mértékben olyan emberek irányítják, akiket soha senki nem választott meg, akikről a legtöbb választó valószínűleg nem is tud.

Az állam eddig egyszer tett kísérletet a pártfinanszírozás posványának lecsapolására. Még Gyurcsány Ferenc kormánya terjesztett elő egy törvényt, amely megszigorította volna és átláthatóbbá tette volna a pártok finanszírozását, cserében megemelte volna az állami apanázst. Ebben Fletóék elvi elszántságán kívül nyilván az is közrejátszott, hogy Gyurcsány pártbeli ellenfelei éppen a húsosfazék kezelői közül kerültek ki – ez azonban semmit nem von le az egyébként hibát hibára halmozó kormány érdemeiből. Az viszont jellemző a magyar közállapotokra, hogy a javaslatot a Fidesz és az MSZP frakció zöme összefogva fúrta meg.