A kétezres évek elején a rockzene éppen tetszhalott állapotban volt, amikor jött a The Strokes bemutatkozólemeze, az Is This It, és újra menővé tette a gitárzenét, és katalizátorként rengeteg fiatal rockzenekart indított el a siker útján (The Libertines, Franz Ferdinand, Kaiser Chiefs, Kasabian, Arctic Monkeys, Klaxons, Bloc Party, csak hogy párat megemlítsek) ezáltal. Hangzásában a The Velvet Undergroundot és a Televisiont idézte, és a dalok is egytől-egyig hibátlanok voltak rajta. Az ezt követő Room On Fire nem sok újdonságot hozott, kockázatmentes rutinlemez volt. Csináltak egy ugyanolyan albumot, mint az előző, csak nem annyira jó dalokkal. Bár ezen az albumon is volt 3-4 nagy sláger, és végül is szerettem ezt is, bár ezt tartom a banda leggyengébb sorlemezének.

Ezután jött a  First Impressions Of Earth, amelynél a srácok már elhagyták a lo-fi hangzást teljesen, és modernebb hangzású lemezt készítettek. A közönség eléggé vegyesen fogadta, bár szerintem határozottan jót tett a srácoknak ez az eklektikusabb hangzásvilág. A harmadik lemezt követõen 5 éves hiátus következett, a zenekar tagjai – Nick Valensi kivételével – szólóprojektjeikkel voltak elfoglalva, bár ezek – Julian Casablancas szólóalbumának kivételével – nem voltak kifejezetten erős lemezek. Végül idén jelent meg negyedik lemezük Angles címmel, a nagy kérdés pedig az volt, hogy mennyire lehet még érdekes 2011-ben a The Strokes?

A lemez munkálatai egészen máshogy zajlottak, mint a korábbiak, ugyanis a frontember, Julian Casablancas – aki a korábbi három lemez majdnem összes dalát jegyezte szerzőként – ezúttal távolmaradt sokáig a munkálatoktól, társaival mailen tartotta a kapcsolatot, teret adva nekik is. A végeredmény pedig ennek megfelelően eléggé szokszínü, és ötletes lett, amellyel bizonyíthatták a srácok, hogy a zenekarban még mindig van potenciál, és szufla, és bár a rengeteg, különböző hatás ellenére a lemez mégis koherens, és nem esik szét.

A reggaes verzékkel operáló Machu Picchu, a Queenre emlékeztetõ Gratisfaction, a post-punkos, sötét You’re So Right, vagy a Muset idéző Metabolism mellett azért találhatóak rajta tipikus, kifejezetten “Strokesos” slágerek is, mint az Under Cover of Darkness, vagy az – általam az év legjobb dalaként aposztrofált – Taken For a Fool. A Games kissé olyan, mintha Julian Casablancas 2009-es, Phrazes For The Young címü szólólemezéről maradt volna le, a Life Is Simple In The Moonlight tökéletes lezárása az albumnak. A lemeznek vannak csúcspontjai, ugyanakkor nincs egyetlen gyenge, vagy közepes dal sem, a kicsit több, mint fél órás játékidő alatt nem találni rajta üresjáratokat, vagy töltelékszámokat.

Az új lemez kapcsán a legtöbben egy megfáradt banda kényszerbõl kierőszakolt, nem sok izgalmat tartogató lemezére számítottak, a The Strokes viszont rácáfolt az eféle prekoncepciókra, frissebb anyag lett ez ugyanis, mint bárki azt gondolta volta. Az Angles egy új kezdetet jelöl a banda történetében, és bár az albumnak vannak apró hibái, még így is az év egyik legjobbjával van dolgunk (amihez mondjuk az is hozzájárul, hogy az idei év nem túl erõs zeneileg). A The Strokes tehát bizonyította, hogy még nem szabad leírni őket, és ezután is komolyan számolni kell majd velük.