Gerlóczy Márton első önéletrajzi könyvét olyannyira az elején kezdi, amennyire csak lehet. Úgy konkrétan a fogantatásnál. És szépen-lassan végigvezeti az olvasót élete első 20 évének fontosabb történésein, egyedi, sajátos stílusában. Megismerteti az olvasóval gyerekkori ballépéseit, iskolai nehézségeit. És mindezt teszi úgy, hogy közben a történések közé saját lelki vívódásait, életről alkotott gondolatát is belecsempészi. Könyvében arra keresi a választ, hogyan nyerhetjük el a érvényesíthetjük szabadságunkat egy nem szabad akaratunknál fogva vállalt társaság tagjaként (iskola). Már-már olyannyira terjengős körmondatokban teszi mindezt, hogy a végén az olvasó nem tudja, miről is kéne szólnia a gondolatnak, de mégis értelmet kap a mondat.

Én is csak lehetőséget kaptam az életre, mint Jannali, aki boldogan csicsrészne, ha valami idióta át nem cibálja az ük-ükanyját az óceánon, és aztán el ide, a Kárpát-medencébe, mert az ember azt hiszi, mindent megoldhat, hogy megforgathatja és kibelezheti az élőlények életét, nem is bírom sokáig nézni az ilyen állatokat, az én Pheophilla Guttatáimat, akik azért haltak meg, mert gyengék, kiszolgáltatottak, mint én magam, vagy mint a hold a napnak, és én a holdnak, és ezek után nem is tudom, milyen nevet adjak neki, talán marad Hold, hiszen az ausztrál őslakosok is vagy negyven nevet adtak a holdnak, de én még csak egyet, én már csak használom őseim meg az ausztrálok őseinek szavait olyasmire, amire talán, ha elég szabad lennék, azt mondanám, hogy Jannali, vagy mit tudom én, általában azt szoktam mondani a holdnak, ha elsötétül az ég, és szépen, komótosan, mint a régi izzók, erősödni kezd a fénye, hogy szia, na mi újság, kicsit szánakozva, kicsit a magam és az emberek bűneiről tudakolózva, mint egy tehetetlen, de mindentudó mozdulatlan felsőbbségnek, úgy sírom el a bánatom, és van, mikor őt hívnám ide, máskor meg mennék hozzá, hogy onnan és úgy láthassam én is ezt a világot, és tényleg, ha egyetlen dolgot kívánhatnék, akkor én elutaznék a holdra, és ezzel egyben le is tudhatnám a tüdőgondozót meg a konditermet, ahol egyszer egyébként voltam már, a nővérem cibált el, de olyan röhögőgörcsöm támadt, hogy szépen hazasétáltam, és hagytam a csajokat kitolni a hetvenötöt.

(ez a könyv talán egyik leghosszabb mondata. Kicsit vicces nézni, hogy három kattintásra a Word kijelöli a fél oldalt… de mindegy, ez a stílus lehengerlő)

Többi könyve már nem teljesen önéletrajzi, kisebb-nagyobb szerep jut a fikciónak is.

A Váróterem című regény a fiatal újságíró életét mutatja be, aki mindent analizál és megfigyel, miközben kénytelen-kelletlen átéli szeretett nagyapja betegségének minden pillanatát és halálát. Végül rájön, nincs értelme az erőfeszítéseknek, mikor végül mindenki ugyan oda jut, mindenkire ugyan az a sors vár. Igazából a könyv fejlécén több nyelven végigfutó gondolat is utal a mű mondanivalójára: „Akinek van esze és teheti, elmenekül az országból.”

A kapunál kezet ráztak, és Sveto elindult a hosszú utcán a pályaudvar felé. Valdemars egy darabig figyelte, ahogy Sveto lehorgasztott fejjel és zsebre dugott kézzel egy követ kergetett.

Minden este kiválasztott magának egy követ, amit a kocsmától a pályaudvar előtti négysávos útig rugdosott. Ott felvette, zsebre vágta, aztán amikor a szerelvény a folyó felett haladt át és ő felriadt az erős hangra, kidobta az ablakon. Valdemars elindult felfelé. Nagyon fázott. A kocsmáros nem fűtötte a helyiséget, de erre nem is volt szükség, estére az emberek izzadt, füstös hője felmelegítette a kis teret. A ruhájuk minden este undorítóan füst- és alkoholszagú volt. Amíg Kadrival élt, a mosásra nem volt gondja, de mióta a lány elment, gyűrött, büdös, koszos ruhái egy kupacban hevertek a sarokban, ahová régebben is dobta őket, és ahonnan Kadri nem titkolt idegességgel szedegette fel. Alsógatyában megállt a csöpögő csapnál, leemelte borzos sörtéjű fogkeféjét, és mélyen a saját szemébe nézve elkezdte mosni a fogát. Érezte, ahogy a fogkrém habja fokozatosan átveszi a nikotin és a sör ízének és színének gusztustalan egyvelegét, és úgy folyik le a szája szélén, mint gyermekkora csodált westernhőseinek a mellén a whisky. Azon a szőrös, koszos és napbarnított mellkason, amelynek a látványából barbár szabadság sugárzott. Amennyire tudta, elzárta a csapot, és bement a szobájába. Esténként lefekvés előtt ismét hódolhatott régi szokásának, amelyről Kadri leszoktatta, mert a nők jóval kevésbé bírják a hideget: régebben és akkor újra, Valdemars előszeretettek kínozta magát a téli hidegben lefekvés előtt egy cigaretta ürügyén. Gyűlölt füstben aludni vagy arra ébredni, így szélesre tárt ablak mellett szívta el a cigijét, miközben igyekezett minél jobban kihajolni az ablakon, hogy a füst elhagyja a körzetet, ahonnan még van esélye visszaszökni a szobába. Valdemars nagyon tudott haragudni a füstre, úgy érezte, nem a szél hajtja vissza, hanem a szoba akarja beszippantani, és olyan önfeledt dühvel csapkodott maga körül, mintha csak valami ismeretlen ellenséget ütne-verne.

A cigarettát legtöbbször csak félig szívta el, miközben a kihalt utcát bámulta, a villogó közlekedési lámpát, és szemközt annak az embernek a lakását, akinek mindig csak a sziluettje látszott a csukott ablakon keresztül, ahogyan a számítógépe mellett üldögélt, vagy fel-alá mászkált a félhomályban. Nappal sohasem látta. Az utca közepén volt egy csatornanyílás, amelynek a fedele egy négyzet alakú betonlappal együtt lett lefektetve. Valdemars egy ideje az utolsó cigarettát allegorikus jelentéssel ruházta fel, és ha sikerült belepöckölnie a négyzetbe, lehetőleg minél közelebb a csatornafedőhöz, akkor az önmagának is csak szégyenkezve bevallott babonás hit valamiféle reményt adott a következő ébredési utáni napra. Elpöckölte a cigarettát, amelynek szabadesése alatt visszafojtotta a lélegzetét, de a csikk megpattant egy villanyvezetéken, és jó egy méterrel a fedél mellett szikrázott fel a betonon.

- Baszódj meg – mondta ingerülten. Becsapta az ablakot.

Minden este kiválasztott magának egy követ, amit a kocsmától a pályaudvar előtti négysávos útig rugdosott. Ott felvette, zsebre vágta, aztán amikor a szerelvény folyó felett haladt át és ő felriadt az erős hangra, kidobta az ablakon. Valdemars elindult lefelé.

A szabadok testvérisége színtiszta kaland és izgalom. Négy fiatal kalandos hajózását mutatja be keresztül a világon, végigkalauzolva a Távol-Keleten és Dél-Amerikán. Menekülés a parti őrség, rendőrség és embercsempészek elől, igazi kalózvilágba csöppenhetnek azok, akik elolvassák a könyvet. És mindezt persze a megszokott stílusban.

A sorban következő regény már újra hazánk földjén játszódik, noha nem minden szava igaz. A csemegepultos naplója, nem is lehetne sokatmondóbb a cím. Lajos, aki munkát vállal egy piacon mint csemegepultos, megtapasztalja az élet örömeit és buktatóit. Nappal a kolbászok, éjjel a combok és a mellek tengerében veszik el főhősünk, aki a végére már azt se tudja hol áll a feje. De közben folyamatosan analizálja a vásárlóit, és minden embert, akivel csak találkozik. Már előre tudja, hogyan fog viselkedni vele, mennyi a tűréshatár… tudja, mint minden jó boltos.

Egy idő után az ember kiismeri a piacra járókat. Nincs szükség szavakra. Már messziről látom, hogy ki érkezik. Vásárló vagy bámészkodó. Vevő vagy nézelődő. Határozott vagy határozatlan. Határozott vagy határozatlan céllal. Olvasok a tekintetekből. A testtartásokból. A homlokráncolásokból. A szemöldök kígyózásából. A zacskók számából, fajtájából, összetételéből. A kosarakból. A bevásárlókocsikból. Tudom, kit kell bátorítani és kit békén hagyni. Kin segíteni és kit megkérni arra, hogy segítsen. Ki csábul el, ha ajánlok valamit, és ki veszi ezt tolakodásnak. Tudom, ki lesz zavarban, ha mégsem vesz semmit, ki lesz az, aki szégyelli, hogy nincs pénze, és ki nyújtja felém fölényesen a húszezresét, hogy csak ilyenje van.

És azt is tudom, ki mit akar. Melyik a darab szalonnát vagy kolozsvárit, hurkát vagy kolbászt. Már messziről kinézik maguknak és miközben közlekednek, rajta tartják a szemüket, hogy el ne tévedjenek.

Ismerem a magányos, bevásárlókocsis, melegítés, sportcipős alkeszt, aki az anyukájával lakik negyvenöt évesen és egyedül hal meg abban a lakásban, ahol az anyja urnája díszíti a könyvespolcot, mert már minden mást eladott.

Ismerem a boldogtalan, középkorú nők százait, akik a férjüknek és az egy szem gyermeküknek vásárolják a lóhúst, mert olvasták a Nők Lapjában, hogy egészségesebb a disznónál.

A vásárláshoz kiöltöző, középosztálybeli nyugdíjast, csinos, skótmintás bevásárlókocsijával, csatokkal rögzített ősz hajkoronájával, aki még pontosan tudja, hogy nem elég a fotelben ülni és olvasni egész nap, mozogni kell, vásárolni, főzni, élni, életben maradni.

Ismerem a mélyen depressziós huszonéves lányokat és fiúkat, akiknek a bőre még mindig a pubertás zsírtól fénylik, akik azért járnak a piacra, mert itt kevés a fiatal és nem nevetik ki őket annyiszor.

A szegény, de boldog piásokat, akik megkérik, hogy vágjam ketté a zsemléjüket és szeleteljek bele egy kis disznósajtot, akik boldogok a szótól és a hústól, egy fröccstől és egy szép nagy darab kövér nő látványától.

Ismerem őket, és persze nem ismerem egyiküket sem.