A múltkori gondolatmenetet folytatva, sokan útkeresésben vannak és egyesek az életüket távol a társadalomtól képzelik el. Ahogy Eddie Vedder énekli az Into the Wild c. filmben, „Society, you’re a crazy breed. Hope you’re not lonely without me.” 2007-ben láttam a Sean Penn rendezésében készült filmet, mely egy kivételes fiatalember történetét dolgozta fel, akit Chris McCandless-nek hívtak. Később elolvastam Jon Krakauer azonos című könyvét, és szintén e téma kapcsán Thoreau „Walden”-jét. Azt mondják, senki sem önálló sziget. Kapcsolódnunk kell egymáshoz. De mi van, ha ezek az emberek ténylegesen más dolgokban lelték meg a boldogságot?
„Tévedsz, ha azt hiszed, hogy az öröm csakis vagy elsősorban az emberi kapcsolatokból származik. Isten mindenüvé rejtett belőle. Benne van mindenben, abban is, amit átélünk, tapasztalunk. Csak vennünk kell a bátorságot, hogy szembeforduljunk megszokott életmódunkkal és újfajta, a hagyományostól eltérő életet kezdjünk. Nincs szükséged rá, hogy én vagy bárki más körülötted legyen ahhoz, hogy újfajta fény jelenjen meg az életedben. Ott vár rád, megragadhatod, csak utána kell nyúlnod. Valójában csak magaddal kell megküzdened.” – Chris McCandless
Tény, hogy McCandless története tragédiával zárult, de ha végignézünk az életén, nem találunk semmi kirívót, maximum egy átlagnál érzékenyebb, nagyobb empátiával megáldott, álmodozó kölyköt. Önmagát így jellemzi (egyik legelső üzenete, melyet a buszban találtak):
„Két éve járja a földet. Se telefon, se uszoda, se kutya, se macska, se cigaretta. Végtelen szabadság. Szélsőséges ember. Művészi utazó, akinek otthona az út. Megszökött Atlantából. Nem tér vissza többé, mert a ’Nyugat a legjobb’. És most kétévi bolyongás után előtte áll a végső és legnagyobb kaland, eléri csúcspontját a küzdelem, hogy megölje a benne élő hamis lényt, győzelemre vigye a spirituális forradalmat. Tíz nap és tíz éjszaka tehervonaton és autóstoppal elhozza a nagy fehér Északra. A civilizáció nem fogja többé mérgezni, elmenekül, és egyedül járja az országot, hogy elvesszen a vadonban.” – Alexander Főcsavargó, 1992. május
Jómódú, felső középosztálybeli családban nő fel, már gyerekfejjel szomjazza a kalandot. Kiskorában például a több házzal arrébb fekvő szomszédok konyhájában találtak rá, amint épp az édesség készletüket dézsmálta. Történelem és antropológia szakon tanul, osztályelsőként diplomázik az atlantai Emory-n. Az egyetemi újság szerkesztője, cikkírója. Barátai, csoport társai rendkívül intelligensnek írják le, aki ugyan magának való, de tud felhőtlenül szórakozni, bolondozni is. Ellentmondásos személyiség. Egyfelől tolsztojánusként elítéli a jómódot, mondván a pénz megrontja az embert. Másfelől kiváló üzleti érzéke van, keményen dolgozik, spórol. Alacsony termete ellenére arányos, izmos testfelépítéssel rendelkezik. Már fiatalkorától kezdve rajong a természetért, családjával gyakran járnak túrázni. Később a szünidők alkalmával már ő maga indul rövidebb-hosszabb felfedező utakra. Muzikális, több hangszeren játszik (zongora, vadászkürt). Szereti a régi slágereket, rajong Tony Bennett-ért. Empatikus, nem tűri az igazságtalanságot. Mikor legtöbb csoporttársa az egyetemisták gondtalan életét éli, ő a hajnalig tartó tivornyák helyett szívesebben rója Washington szegénynegyedeit, ahol ételt oszt a hajléktalanoknak, és elbeszélget a prostituáltakkal. Középiskolai évei alatt szinte rögeszmésen foglalkoztatja a dél-afrikai faji elnyomás kérdése. Később diplomamunkáját is hasonló témában írja.
A könyvből szintén kiderül, hogy bár felkészülten indult neki a nagy kalandnak – négy teljes hónapon keresztül túlélt a vadonban – de számos hibát elkövetett, melyek utólag végzetesnek bizonyultak. Ellentmondásos egyéniség volt? Igen. Őrült, emberkerülő remete? Nem hiszem. Vannak, akik valóban defektesnek titulálják, mások a hősüknek tekintik. A „Varázsbusz” kultikus zarándokhellyé vált, azóta már többen végigjárták Chris útját.
Családja tavaly könyvet jelentetett meg, Back to The Wild – The Photographs and Writings of Christopher McCandless címmel, mely a fiú eredeti napló részleteiből táplálkozik. Holtteste mellett ugyanis megtalálták naplóját és fényképezőgépét több száz még elő nem hívott képpel, melyeket az utazása során készített. Egy biztos, története még ennyi év távlatából is mágnesként vonzza magához azt, aki hagyja. Soraimat egy Henry David Thoreau idézettel zárom, amit Chris egyik könyvében találták aláhúzva.
„Az élet legnagyobb értékeit, nyereségeit becsüljük meg a legkevésbé. Néha már szinte kétségbe vonjuk létezésüket. Könnyen megfeledkezünk róluk. Pedig ez a legmagasabb valóság… Napjaim igazi aratása olyan megfoghatatlan, mint a hajnal vagy az alkony színei. Olyan, mint egy maréknyi csillagpor, egy darabka szivárvány, amit sikerült elkapnom.”






















Pedig érdemes… emlékeim szerint nem hosszú, ca. 200 oldal és az író nemcsak a srác történetét boncolgatja, hanem más korokban élő, de hasonló sorsú/mentalitású emberekét is.
Én csak a filmet láttam, a könyvre nem is hiszem, hogy lesz időm, de a filmet biztosan újranézem a közeljövőben.