Alapvető különbség az említett cikksorozatban tárgyalt filmekkel szemben, hogy míg azok többnyire elsőfilmes, hírnevüket megalapozni kívánó, vagy éppen teljesen horrorfilmekre specializálódott rendezők munkái (ez alól talán Lars Von Trier lehetne kivétel, de ő meg eleve botránykeltésre van berendezkedve), Pasoloni a XX. század egyik legnagyobb művésze. Legtöbben csak filmrendezőként ismerik, holott írói, költői, publicisztikai jelentősége is tagadhatatlan – sőt, irodalmi alkotásokkal kezdte (20 évesen már verseskötete jelent meg), és csak később, 1960 körül tért át (persze nem véglegesen) a mozgóképre, annak univerzális nyelvezete és nemzetközi volta miatt. Élesen szembefordult a hatalommal: provokatív művészete, szókimondása miatt folytonos támadások kereszttüzében élt (jobb – és baloldalról, valamint az egyháztól egyaránt), több büntetőeljárás is indult ellene. Nyíltan vállalt homoszexualitása is csak táplálta az ellene irányuló gyűlöletet.

Pasolini azonban válallta a küzdelmet, és volt egy olyan idegesítő tulajdonsága, amivel nem tudtak mit kezdeni: nem igazán lehetett megfélemlíteni, egy találó megfogalmazás szerint ,,parancsnoki hídra való idegekkel rendelkezett” (Filmvilág folyóirat). Tragikus és máig nem tisztázott halála (erről még lesz szó) után igyekeztek – és igyekeznek – úgy tenni, mintha nem is létezett, harcolt, alkotott volna – hatása azonban kitörölhetetlen, üzenete aktuálisabb, mint valaha: olyan tisztán, már-már prófétaként látta az azokban az időkben még éppen csak kibontakozó fogyasztói társadalom visszáságait és hamarosan bekövetkező katasztrófáját (amelyben ma élünk), ahogyan csak a legnagyobbak képesek.

Pasolini munkásságának ismeretében a Saló (1975) megítélése még nehézkesebbé válik. Mi vihetett rá egy művészt, aki egyébként az Ezeregyéjszakai meséi, a Canterbury mesék és Boccaccio Dekameronja alapján készített néhány kifejezetten derűs (de nem buta) világképről árulkodó filmet is (bár ezek alapelveit később egy esszében visszavonta), hogy elkészítse minden idők egyik leggusztustalanabb filmjét? Az életmű utolsó, lezáró darabja a rendező saját bevallása szerint a Hatalomról szól, még inkább arról, hogy mit tesz a Hatalom a neki kiszolgáltatottakkal:

A Salòval mindazokhoz fordulok, akik hozzám hasonlóan gyűlölik a Hatalmat azért, amit az emberi testtel művel: dologgá aljasítja, s ezáltal az embert megfosztja személyiségétől. … Én tehát különös hévvel gyűlölöm azt a hatalmat, amelytől most, 1975-ben szenvedek. Ez a hatalom olyan rettenetes eszközökkel manipulálja a testet, hogy még Hitlertől sincs mit irigyelnie: … új, elidegenített és hazug értékrendet hirdet, a fogyasztó társadalom értékeit. (Wikipedia)

Emellett sokan politikai üzenetként értelmezik a Salót, illetve a fasizmus, kommunizmus bírálatát látják benne; és persze nem csekély azok száma sem, akik szerint az amúgy sem „normális” rendező végképp elveszítette a józan eszét, és nézhetetlennek, öncélúnak, betegesnek tartják mind a filmet, mind a Pasolinit. Tény, hogy gusztustalanságban, vérben, erőszakban és szexualitásban a Salóval bizony nehéz felvenni a versenyt, akár a mai filmeknek is; képzelhetjük, hogy 1975-ben mennyire kiverhette a biztosítékot. A hatalmas várakozást és izgalmat keltő ősbemutatót (amit egyébként Párizsban tartottak – ismét csak igaznak bizonyult a mondás, miszerint senki sem lehet próféta a saját hazájában) a legtöbben úgy élték meg, mint életük legborzalmasabb két óráját; sőt, sokan már a vetítés vége előtt távoztak.

Némi szinopszis, habár történet az nem sok van: a film a rövid nyitójelenet kivételével végig egy pompázatos palota falai közt játszódik, aholis a Hatalom négy megtestesítője – egy Herceg, egy Kegyelmes úr, egy Főpap és egy Elnök – a legkülönfélébb szexuális kínzásoknak veti a foglyokat – fiatal fiúkat és lányokat. Céljuk: tökéletesen kiszolgáltatottá tenni, testileg-lelkileg lealacsonyítani, majd végleg megsemmisíteni őket. Szarevéstől kezdve (ezen nincs mit szépíteni) a győztesnek fejbelövéssel járó segg-szépségversenyen át a házasság szentségének meggyalázásáig olyan aberrácókat láthatunk, amelyek még az edzettebb nézőnek is megülhetik a gyomrát. De pont ezt akarja a film: hogy érezd magad nagyon rosszul, és kezdj el végre gondolkodni.

Fontos háttérinformáció, hogy a film többé kevésbé De Sade márki (az ő nevéből származik a szadizmus szó) 1785-87 körül írt (egyébként magyarul is megjelent) regényének, a Szodoma 120 napjának motívumain alapul. A szívderítő olvasmány megfilmesítésével több rendező, köztük Luis Buñuel is kísérletezett; végül is Pasolini realizálta a dolgot, de belevitte saját elképzeléseit: a cselekmény áthelyezte a fasiszta Salói köztársaság idejére és több változtatást is eszközölt az eredetileg Sergio Citti, Pasolini jó barátja által írt forgatókönyvön. Sade márki művével való összehasonlítgatástól most eltekintenék; a nyilvánvaló közös pontokon túl a két mű egészen másról szól.

A Saló ősbemutatója előtt pár héttel Pasolinit brutálisan meggyilkolták. A hivatalos változat szerint egy 17 éves (férfi) prostituált, Giuseppe Pelosi vetett véget az életének, valami vita miatt, le is csukták (9 év letöltendő). A helyzet azonban az, hogy még a konspirációs teóriák felé legkevésbé sem nyitott (mint jómagam) emberek sem kerülhetik meg a szemet bántóan sok megmagyarázhatatlan részletet a haláleset körül. Minden arra utal, hogy a támadók legalább ketten voltak: már másnap leváltották a rendőrorvost, aki kijelentette, a gyilkosságot nem követhette el egy személy; a jó fizikumú Pasolini egy támadó ellen valószínűleg védekezett is volna, holott erre a helyszínen nem utaltak nyomok; testén egy talpalatnyi sebmentes felület nem volt, szabályosan megkínozták, mielőtt megölték, autóval többször is áthajtottak rajta – ezt egy ember képtelen lett volna végigcsinálni. Hozzájön még mindehhez Pelosi 2005-ös nyilatkozata, amiben elmondja: annak idején megfenyegették, hogy ha nem vállalja fel a gyilkosságot, megetetik vele a szemét. És akkor a Salóban vannak túlzások, ugye. Pasolininek rengeteg ellensége volt, évek óta pengeélen táncolt, így –mivel az öngyilkosság vádja teljességgel kizárható – az ügy rengeteg megválaszolatlan kérdést hagy maga után. Pelosinak egyébként az említett nyilatkozat megtétele után – hogy, hogynem – nyoma veszett.

Hogy van-e köze a gyilkosságnak a Salóhoz, megválaszolhatatlan kérdés. Állítólag még a film forgatása közben betörtek Pasolinihez és a tekercsek egy részét ellopták; számos jel mutat arra, hogy a film eredetileg négy vagy még több órásra volt tervezve. Nos -bár ilyet nem illik mondani, hiszen mégis csak egy stáb nehéz munkájáról van szó – azért lehet, hogy ebből a két óra is bőven elég. A Saló nehéz film, nem való mindenkinek, de a metaforikus értelmezés – kinek milyen mértékben – legitimalizálhatja a megdöbbentő képsorokat.