Torzul-e a lélek, perverziónak számít-e mások szenvedéséből szenvtelenül válogatni az egyszeri, ősi kíváncsiság elmúlása után, egyáltalán ezt ki meri megállapítani? Ha a norvég tömeggyilkosról azt nyilatkozta a felelős pszichiátriai szakértelem, hogy „Egy elmebeteg személy csak egyszerű feladatokat tud végrehajtani.”, akkor az az ijesztő víziónk támad, hogy a tudomány mégsem tart még ott mint reméltük. (Szerencsére ennél akad jóval hihetőbb és intelligensebb elemzés is.)

Tetszik vagy sem, a napiszar weboldalról már itt is olvashattunk. Mi lesz a következő téma, talán a napinemszar.hu -féle, nem kevésbé megosztó, csak némileg magvasabb „lájkgyűjtemény”? Indulatokat és látogatókat vonzott a cikk, de számomra az egészből egyetlen részlet maradt meg: a fiktív vagy valós ifjú „áldozat” mellé állt édesanyja, elfogadva őt még akkor is, mikor mások csak a szenzációt látva, álszent vagy valós felháborodással különb embernek tartották magukat nála.  Avagy az előbb említett gyűjteményből: „Ha valakit szeretsz, az nem arról szól, hogy csak akkor törődsz vele, amikor kedved tartja…, hanem arról is, hogy megbocsátasz, amikor elbaltázott valamit.” A szégyennel egy európai kultúrkörben lehet továbbélni vagy továbállni. Sőt, csak ezt lehet,mert hitünk szerint csak így van esélyünk lemosni a foltot. Korábban és más kultúrákban ez persze nem így volt, néha csak a legdrágábbnak tartott árat engedte a társadalom fizetni a felejtésért cserébe. Ha materialista lennék, úgy vélném, innen nincs is tovább, legfeljebb a szeretteinkért vállalt áldozat térülhetne meg, de ez akkor is a vég. Jobbára erőszakos halál és szenvedés. Ha nem vagy mentős, rendőr,katona, orvos és hentes, akkor ritkán se találkozol annyi valódi vérrel, fájdalommal és plasztikussá szűkült létezéssel és nemléttel, mint amit egy napisokk-hoz hasonló portál kínál.

Meglehet, hogy Shakespeare korában valakit felakasztani még népünnepnek számított: a katarzist (és kárörömöt) jelenthette és jeleníthette meg a köznépnek s nemeseknek egyaránt. S tovább gondozta az emberi lélekben folyton settenkedő félelmeket, rettegést és a rettegésre szomjazás vágyát. Jóval később távolodott el annyira e színpadon is megjelenített , imitált aktus az eredetijétől annyira, hogy művészetnek érezzük, és a mimézist értékeljük benne, nem pedig a pár nappal korábban tényleg látottakat. Megváltás, bűnhődés és borzadály egycsapásra.

Ehhez képest a pár perces ismertséget hajszoló, korunk hősei legfeljebb csak a posztmodernnel takarózhatnak: nem ők találták fel a lélekborzongatást, sőt, a modern ember jobbára irtózik és undorodik az erőszak, halál öncélú megjelenítésétől, felhasználásától. Gondolnám naivan. Kanye West például élettelen modelleket, testrészeket használt új klipjében közbotránkoztatásra – szól a szenzációs hír.

Tényleg szenzációs? Valóban megbotránkoztat, vagy már csak egy vállrándítással elintézzük, hogy láttunk már hasonlót? Ozzy Osbourne talán még váltott ki némi megrökönyödést a múlt században, mikor „véletlenül” leharapta egy denevér fejét. De ma?  Esetleg továbbküldjük a linket, és mindenki egy Like-al jutalmazza a fantasztikus alkotást? A probléma nem ott van, hogy ezt művészetnek tekintjük, s nem is abban áll, hogy nem érezzük emberségünktől távolinak. Az emberi élet, csakúgy mint az elvek toleranciaküszöbe – véges. Kinek kinek máshol van az a határ, amin már nem tud és nem akar átlépni, de mindenkinek kell, hogy legyen valahol. Kell, hogy legyen.

Ha Bornemissza Péter Ördögi kísértetei, József Attila beteges szókimondása vagy Apollinaire Tizenegyezer vessző-je már nem elég megbotránkoztató vagy ijesztő (eh…), akkor a következő fokozat általában még Csáth Géza netán Hazai Attila és mások. Aztán Poe, Stephen King írásaiban,  vagy A vörös sárkány-hoz hasonló különféle, idegrendszert terhelő művekben, avagy  hagyományos horrorfilmek burjánzó mételyében kereshető. Na de mi van utána? Bármennyire profi kivitelezéssel bír is egy vértengertől ázó, brutalitást nem nélkülöző újhullámos horrorfilm, a néző még mindig el tud távolodni tőle, megnyugtathatja magát, hogy ez csak egy film. Ebben segít is, ha az élettől elrugaszkodott ötleteket lát, ha abszurd, irreális szituációkat teremt a rendező.

Az élet nem ilyen rendező. Bármennyire is szürreális műve, bármennyire is tiltakozunk, az ott a valóság. Az elgurult fej a sisakban, a leszakadt végtagok, a mások által megcsonkított emberek, az önkínzók, öngyilkosok, önemésztők. Betegségből vagy hirtelen halottak, teljesen mindegy. Minket, itt maradókat már akkor is megrémiszthetnek, ha szépen csendben léptek át élet és halál mezsgyéjén. Ne hidd, hogy veled nem történhet szörnyűség. De azt se hidd, hogy nincs jogod halálodban is méltónak maradni az emberségedhez, s nem éretlen kölykök vihogásának és borzongásának tárgyává lenned. Ha emberkén meghaltál végre, maradj is halott.  Ne utána válj híres színésszé az élet nevű rendező és az internet nevű producer homehorror alkotásában, olyan nézők előtt, akik csak a tested maradványát látják, vagy legfeljebb az arcodra fagyott utolsó léleksikolyt.

Nemrég vita alakult ki egy informatikai portálon arról, hogy van-e létjogosultsága az ilyen tematikus halál-gyűjteményeknek. Vagy fel kell kell jelenteni őket, s féltetteink felvilágosításán túl erőszakkal kell válaszolni az erőszakra. Ott a rotten.com variánsaival, vagy a napisokk és még ki tudja hány hasonló, keresővel pillanatok alatt fellelhető. Ki a felelős ezek létezéséért, könnyű hozzáférhetőségéért? Mit szólnál, ha a te rokonodra ismernél  a képeken,  vagy mit mondanál a gyerekednek, akire (remélhetőleg) sokkolóan hat e tartalom? A család, az iskola, a portálüzemeltető vagy a társadalom mutasson-e példát és kínáljon magyarázatot az előttük még(?) értetlenül állóknak? Belefér-e a szabadságról alkotott véleményünkbe ezek eltűrése, meglátogatása, népszerűsítése? Kell-e, szabad-e cenzorért kiáltani? Érdemes-e? Vonható-e párhuzam az objektivitásra törekvő újságíró, az élet pofonjait akár kegyeleti szempontokon is átlépve megmutató híradós vagy művész tevékenységével?

Az internetet nem lehet felszámolni s kordában tartani is nehéz. Egy-egy jól megválasztott rendelettel, törvénnyel persze működhet a megfélemlítés és a nyílt botránkoztatás kerülésének kikényszerítése. De ugyanúgy, ahogy létezett szamizdat, most is újra és újra megjelenik majd az, amire igény van. Akár színvonalas, akár nem. A vélemények és elvek diverzifikációjának van létjogosultsága,hiszen már nem egy klerikális vagy pártállam közös tudatalattijának alattvalói vagyunk csupán. Az is dönthessen szabadon a lélekmérgezésről, akinek halvány gőze sincs róla,mit is jelent az előző mondat. De a nagy szabadságban ne feledkezzünk meg arról, hogy nem mindenki struccgyomrú.

A baj az ilyen portálokkal nem csak az elvtelenség, a gyomorforgató tartalom, vagy a kiskorúak védelmének hiánya. Szabályokat betartva, figyelmeztetéseket helyeznek el, igyekeznek többször is elrémiszteni: „Vigyázat, csak erős idegzetűeknek” – ugye erre fog kattintani mindenki, nem pedig az „Unalmas,ámde tartalmas és magvas mondandó szakértőktől” feliratra. Utóbbi lehetne egy funkcionális anatómia lecke is, vagy akár egy művészi megjelenítés, esetleg egy kevésbé értékes e kevésbé ijesztő alkotás.  Előbbi pedig maga a hétköznapok sűrített borzalma.

A sűrítmény azért gond csak, mert nem tesz hozzá véleményünkhöz, s nem is veszi el a mondandó élét. Kevesebb, mint egy naturalista tálalás. Megértjük-e majd így legfontosabbat és megérint-e ennek és a látottaknak tragédiája: ez itt nem egy film. Talán eszünkbe jut, mennyire esendők is vagyunk, de nem fogunk azon töprengeni, hogy ezt a meccset is a természet nyerte. Nem a szókimondással van bajom. Ha csak őszinteség kellene, ott van Doktor House, Csernus doktor; kapunk a pofánkba őszinteséget – még politikusainktól is, szén-tisztát.

Azt hiszed, hogy csak a konzervatívan gondolkodó szülőknek kellene megrettenniük, magyarázniuk, tiltani a gyereküknek? A sajtó és közízlés befolyásolásában mindenkinek jut egy parányi szelet a kívül mázas de belül rothadó tortából. Véleményt kell nyilvánítanod. Az állásfoglalás hiánya is vélemény. A boldogságtól ordítani című filmet a kritikusok  egy része azért marasztalta el, mert nem ítélkezik a bemutatott lélektorzulások felett (mellesleg ehhez minden joga megvan). Hiányolták a feloldást,  a kiutat, a lélek megnyugtatását, a  társadalmi rend helyreállásába vetett reményének felvillantását. Egyszóval a katarzist. Hiányoljuk mi is együtt. A hiányt is.