Pár napja egy informatikai portálon kérte a többiek véleményét és információmorzsáit egy informatikus srác, aki a belépést fontolgatja. Persze jobbára eltántorítani szerették volna, rémhíreket és valósnak tűnő elrettentő történeket osztottak meg vele, s sokan morális kérdéseket szegeztek neki. Fiatalon, csalódva a civil élet sivárságában, másokban vagy magunkban mégis vonzó lehet egy viszonylag jó fizetéssel (forintosítva 300.000 és 1.500.000 Ft közötti „bérezésért” meg kiegészítő juttatásokért cserébe bármikor lelövethetjük magunkat) és szabályozott keretek között zajló mindennapos túlélőtúra. Embert próbáló és megedző munka, életveszélyes szituációkkal és kihívásokkal tarkítva. Napjainkban az internet tágította tudatok látszólag könnyebb helyzetben vannak: egyszerűen utána kell néznünk a Légion étrangère keresőkifejezésre adott találatoknak.

Majd’ minden leírás, legenda és népi kocsmai elbeszélés kiemeli, hogy a légió gyötrelmei az alapkiképzéssel kezdődnek. Ahol a gyötrelem szót szó szerint kell érteni: nem finomkodnak, nem vesznek emberszámba és a lehető legkevésbé törekednek arra, hogy valamiféle steril, sportszerű edzőtábornak hasson az alapozás. Az elöljárók itt általában tényleg példát mutatnak, nem csak üres frázisokat üvöltöznek az újoncok arcába, hanem ők maguk is képesek teljesíteni a kirótt feladatokat méghozzá mintaszerűen. Ettől még persze nem különbözne mondjuk az amerikai tengerészgyalogosoktól a légiós, viszont a megtörés még az ott tapasztaltaknál is hangsúlyosabb. Természetesen idáig már eleve csak az jut el, aki az orvosi vizsgálaton,  háttérszűrésen, hazugságvizsgálaton sikeresen túljutott, és például az Interpol lekérdezés adatai alapján nem nemzetközileg körözött gyilkos. A felvételi nem mindig egyértelmű, amin kár csodálkozni. Volt bűnözők ma is akadhatnak soraikban, de kevésbé gyakran, mint mondjuk a második világháború után.  A kiképzés célja csak részben a fizikai és pszichés állóképesség biztosítása. A leendő légiósok akaraterejét, személyiségükből eredő ellenállást, önállóságra való hajlamot próbálják megtörni még akkor is, ha ehhez a személyek megalázása, kínzása, gyötrése szükséges. Menetelj vagy meghalsz. Engedelmeskedj vagy meghalsz. Élj vagy meghalsz.

Mi visz rá valakit, hogy önként alávesse magát ezeknek a nyilvánvalóan embertelen módszereknek? Ki szeretné büntetésből a lehetetlen feladatokat végezni több mint  40 C-ban? Skorpiókkal, kígyókkal megosztani álmát, emberi mivoltát levetkőzve szinte állati szintre süllyedve megtapasztalni, milyen az ha másoktól a szó szoros értelmében is függenünk kell? Nem szadizmusból, hanem előre megfontolt, kigondolt tervezést követve elveszíteni régi önmagunkat, hogy átadja helyét egy új gyilkológépnek. Tökéletes katona tökéletes engedelmességgel, egymás iránti tökéletes bajtársiassággal. Mindez akár érték is lehetne, erény. De ehhez pokoli út szükséges, nagyon sokan nem is élik túl. Akik mégis, azok közül is rengeteg pszichés problémákkal küzd, szenvedélybeteggé válik, labilis érzelmi állapota, félelmet gerjeszt másokban. Civil életre alkalmatlan – és ezt a légiónál is tudják.

Ahhoz, hogy mondjuk Csádban egy vagy több egész falunyi embert kiirtsanak pár szakasznyi katonával, és nem csúcstechnológia segítségével, bizony komoly elszántság, felkészülés és terv szükséges. Meghalni könnyű, de hasznosan meghalni már nehezebb. Vajon mit tud a magasabb összefüggésekről egy átlagos légiós? Sejti-e, hogy most drogbárókra vadásznak valós társadalmi hasznot hajtva, vagy csak pletykákat hallhat urán, arany vagy egyéb kincsek megszerzéséről, alantas politikai tisztogatásról, emberirtásról? Békefenntartó pozícióban is csak remélheti, hogy épp nem egy olyan ország belügyeibe avatkozik bele durván parancsra, amelynek szuverenitását épp az általa képviselt hatalmak próbálják meg két lábbal tiporni. Légiósként amúgy erkölcsi aggályai nem nagyon lesznek, nem teheti meg, hogy ne kövesse a parancsot. Háborúban és békében egyaránt hátrányos lehet, ha egy katona túl sokat és túl jól gondolkodik.

Ostoba és buta viszont nem lehet, ezt a luxust még a légió sem engedheti meg. Sőt, kifejezetten értelmes, gyakorlatias, kreatív embereket nevel, merev keretekben gondolkodó és mégis túlélésre termett katonákat. Egy huszonévesnek talán még vonzó is lehet az a technikai tudás, tapasztalat amit megszerezhet. Ráadásul mindehhez társul egy az elitre jellemző fizikai állóképesség, robbanékonyság, és legfőképpen akaraterő. Nagyon sokszor kihangsúlyozzák a kiképzők is, hogy minden fejben dől el, ha eléggé akarod, túlélheted. Főleg, ha rájössz a legelemibb emberi  erényre és előnyre: nem vagy egyedül.  A társaid itt valóban hajlandók meghalni veled és érted, és te magad is kénytelen vagy így élni.

Ez a fajta összetartás és összetartozás érzés sokszor erősebb a családi kötelékeknél is. Amekkora előny a bajtársak feltétlen bizalma egy csatában, kiképzés során, annyira komoly hátránnyá válhat az aktív szolgálat megszűntével. Hiányoznak a parancsok, a sorstársak, az instrukciók az élet minden terén, és leginkább a világos szabályok és beosztások. A civilek alá- és fölérendeltségi viszonyai kuszák, az ügyek menetében szinte csak saját magukra számíthatnak a kiszolgált katonák, és az addig hatékonyságra törekvő szerveződések helyett sokszor kerülőutak, lobbi, kiskapuk és fölöslegesnek tűnő bürokrácia nehezíti a beilleszkedést. Végletesen gondolkodva a légió után már nagyon sokaknak nincs tovább. Vagy aláírnak még 5 éves szerződéseket, vagy előbb-utóbb a légió által nagylelkűen biztosított nyugdíjas telepen kötnek ki. Gyakran szörnyű idegállapotban, csalódottan, szegényen, feldolgozatlan pszichés terhekkel és összetörve. Bármennyire kemény vagy is a csatatéren, a hétköznapok is nagyon komoly terhet jelenthetnek, az emberi kapcsolatok útvesztőiről már nem is szólva.

A kiképzés és a katonai mindennapok legkeményebb próbatétele is lelki. Fizikailag el lehet érni azt a szintet, ami már nagyjából minden feladathoz elég lesz. Lelkileg ugyanezt kissé már nehezebb teljesíteni. Mi különböztet meg  egy légiós kiképzést mondjuk egy harcművészetitől, vagy egy elit terrorelhárító, katonai egység tréningjétől? Lelkileg leginkább az összekovácsolódás szükségessége, a feltétlen parancskövetés, hűség és vak elvkövetés. Utóbbiba belefér az emberi élet értékének figyelmen kívül hagyása, egyfajta sajátos légiós morál követése is. A parancs a vezérelv, ehhez képest az emberi életnek nincs kitüntetett szerepe.

Fizikailag találhatunk hozzá hasonlóan „kellemetlen” utakat. Előfordulhat egyes harcművészeti ágakban, hogy számolatlanul kell fekvőtámaszokat végezni öklön, 15 kg-os szikladarabokkal a hátunkon rohangálni 10-20 km-t hóban, pontosan célozni közelharcban fagytól remegő kézzel, vagy akár akadálypályán jól teljesíteni. De a gyilkolás princípiuma általában elméleti tudnivaló marad, viszonylag kevesen használják ma már ezt a fajta ismeretet valódi helyzetben. Nem így egy légiós, ő tudja, hogy mindez nem csak egy bemutató, hanem később hasznossá váló tudás. Egyes elit egységeknél még ennél is tovább mennek, viszont a nemzetközi vegyes csapatból egy egységes, szinte már önálló akarat nélküli, magasan képzett és mégis engedelmes „élő fegyverré” alakított alakulatokat jobbára csak itt találunk. Mindjárt a képzés elején beléjük nevelik a francia nyelv használatát, részben a dalos menetelésekkel, részben kemény büntetésekkel ha valaki nem tanulná elég gyorsan. Még ennél is jobban az engedelmességet, a bajtársiasságot és a katonaélet szabályozottságának apró elemeit. Egy csapatként képesek tevékenykedni még akkor is, ha civil életben akár egymás ellenségei is lehettek volna. Számonkérhető individumokként kell ettől még tekintenünk rájuk, igaz? Felelősek tetteikért, még ha ezt háborúban, életveszélyes körülmények között viszik végbe akkor is. Csakhogy a kérdőjel már itt megjelenik képzeletben a fejünk felett: egy idegen országban harcolva valóban „csak védik magukat”? És a választól függetlenül abban a szituációban tenne bárki másként? Vagy a számonkérés már a légióssá válás döntésére vonatkozik? Számonkérhetünk bárkit is a fotelban ücsörögve?

A romantikus képzelgések táptalaját dúsítja Rejtő Jenő műveinek egy része, vagy akár Bear Grylls sorozata. A valóság teljesen más, sokkal kegyetlenebb, gyakorlatiasabb, és kevésbé költői. Kezdhetsz új életet új névvel, de kérdéses, hogy valóban erre az életre vágytál-e. Kérdéses, hogy lesz-e életed a légión túl is. Új gyökereket növesztesz a kitépett régiek helyett, de ezek az újak vissza is húzhatnak ha szabadulnál. Dezertálni sem könnyű, mert esetleg utánad mennek, és katonaszökevényként bánnak veled. A jogi helyzet sem egyértelmű, magyarként például külföldi katonai szervezetbe lépés ill. toborzás nem megengedett. (Ettől még mintegy 3-4000 honfitársunk fordult már meg csak a francia idegenlégióban.) Előre nem tudhatod, tényleg bírni fogod-e, elfogadnak-e majd a bajtársaid, azaz otthonra lelsz-e a szervezetben. Azok a gondok, amelyek elől esetleg menekülnél nem tűnnek el automatikusan. Talán te magad erősebb leszel, és legközelebb már meg tudod oldani őket, de az is lehet, hogy a légiós kiképzés sem tanít meg ezeken átlendülni. A számítógép mellől nézve minden sokkal könnyebb, filmszerűbb, életlenebb.