Az európai és ázsiai színtér

Az első részben bemutatásra kerülő rövid műfajtörténet után elkezdtük vizsgálni a 2000-es évek tendenciáit – hollywoodi színtéren. Látható, hogy a trancsír-mozikra óriási az igény, és hogy ezt az amerikaiaknak csak felemás módon sikerült kielégíteni (hiába, Hollywood nem a régi már – mondjuk ez a téma akár egy külön cikksorozatot is megérne). Teljesen várható volt, hogy a gorno megjelenik az összes, úgymond jelentősebb filmiparral rendelkező nemzet horrorfilmjében – mégpedig páratlan remekeket is létrehozva.

Japánban (ahol egyébként az erőszakos, véres filmek készítésének hagyománya van) már az amerikai hullám előtt, 2001-ben kijött a Takashi Miike rendezte Ichi The Killer – újfent megerősítve a sztereotípiát, miszerint a japán a „legbetegebb” nép a világon. Nem szeretnék itt túlzottan belemerülni a japán extremitásokba (ahhoz túl nagy téma), de annyi azért elmondható, hogy –bár elsősorban yakuzafilm- az Ichi The Killer erőszakosságát, gyomorforgató és sokkoló jeleneteit tekintve bőven kimeríti a ráaggatott gorno kifejezés fogalomkörét. Ám még a brutális jelenetek tömkelegénél is félelmetesebb és megdöbbentőbb az egyes szereplők motivációja, nevezetesen: az őrület (a filmben írd és mondd egy darab épelméjű karakter sincsen). Nehezen emészthetősége (a tengernyi vér mellett a japán film európai ember számára furcsának vélt sajátosságait is figyelembe véve) ellenére az Ichi The Killer egy zseniális film – akár a rendezést, a forgatókönyvet vagy a éppen a színészeket tekintve – amely (bár rendezője tagadja, hogy bármiféle mögöttes mondanivalója lenne) az emberi kegyetlenség végső határait kutatja.

A japán kultúránál, értékrendnél és világszemléletnél hozzánk azért lényegesen közelebb álló Nyugat-Európa filmgyártásában is érezhetően megindult valami. A brit horror új hullámának legkiemelkedőbb darabja, James Watkins rendező bemutatkozó filmje, az Eden Lake (2008), nemcsak sokkoló jeleneteivel, hanem aktuális társadalomkritikai mondanivalójával hívja fel magára a figyelmet: a történet szerint néhány, innen többnyire jómódúnak, ott inkább átlagosnak tekintett, vidéken élő munkáscsalád pelyhedző állú ivadéka, jobb szórakozásuk (illetve értékrendjük és világképük) nem lévén, beleköt egy, jól megérdemelt pihenőjüket a címben megnevezett Édeni tónál eltöltő urbánus középosztálybeli házaspárba. A dolgok azonban kegyetlenül elfajulnak (köszönhetően a csapat hülyegyerek „vezérének”): a férfit gyakorlatilag megölik (később hal bele sérüléseibe), a nőnek pedig menekülnie kell. Az erőszak ábrázolása itt is teljesen naturalisztikus, mondhatni húsbavágó, ráadásul a rendező egy zseniális filmes fogás alkalmazásával még rá is tesz egy lapáttal: a férfi tapétavágóval történő megkínzását a nő kénytelen a bokorban lapulva végignézni, így kvázi az ő szemszögéből látjuk a történteket – így lesz a jelenet erőszakossága mellett még rendkívül szívszorító is. A pár iránt érzett egyre mélyebb részvétünkkel párhuzamosan kezdjük el szívből gyűlölni a csapat vezetőjét, annak a -bizonyára mindenki által jól ismert- típusú arrogáns baromnak a megtestesítőjét, aki mindenféle érték és erkölcs, illetve felelősségtudat nélkül él bele a világba (amiről persze a szintén debil szülei tehetnek – ez a filmben hangsúlyosan jelen is van), tetteit képtelen mérlegelni, így azt hiszi, bármit megehet – a galeri pedig hűen követi minden parancsát. Íme egy gore-film, amit csak ajánlani tudok bárkinek, hiszen a két főszereplő szenvedtetésén túl igazi érték rejlik, nem beszélve magáról az egyébként rendkívül izgalmas és sodró lendületű cselekményről.

Fontos még megemlítenünk az örökös lázadó és botránykeltő, dán származású Lars Von Trier nevét is. Míg legutóbb a rendező Cannes-i filmfesztiválon tett, Hitlerrel szimpatizáló kijelentései miatt kitört botránytól volt hangos a média, egyesek talán emlékezhetnek, hogy két évvel ezelőtt ugyanitt szintén eléggé kicsapta a biztosítékot az Antichrist (2009) cimű filmjével. A nyitójelenetben a főszereplő házaspár vadul szeretkezik, miközben a másik szobában a kisfiuk kiugrik az ablakon, és meghal. A pár ezután egy Éden nevű (egyébként a szó legszorosabb éretelmében véve élő és lélegző) erdőben található kunyhóba költözik, hogy a racionálisan gondolkodó – egyébként pszichoterapeuta- férj meggyógyítsa a súlyos depresszióba, illetve bűntudatba zuhant asszonyt. Aztán rövidesen elég durván egymásnak esnek, mármint: az eddig csak szóban zajló vita valós küzdelemmé alakul. A filmben egyébként megcsonkított női nemi szerveken és szürreális szexjeleneteken túl szimbolikusan nagyon is sok van; hogy csak néhány példát említsek: a nemiség kérdése, a nő és a férfi harca, a szeretkezés szerepe, a tudomány és a hit ellentmondása. A művészi indíttatás tehát többé-kevésbé látszik, sőt, megvolt az esély rá, hogy egy mestermunka születik, a film azonban valamiért mégsem tud maradéktalanul működni. Mindenesetre egy próbát megér, ha másért nem, a zseniális operatőri munka miatt: a film ötletes, átgondolt és lenyűgöző képi világgal dolgozik.

Ebben a kissé hosszúra nyúlt cikkben igyekeztem részletesebben bemutatni egyes filmeket, amelyek a torture porn elemeken túlmutatva valódi értéket képviselhetnek az arra fogékony néző számára. Nem esett még szó az ebben a műfajban manapság igen jelentős francia filmekről (összesen 4 darabot sorolhatunk ide), amelyek talán minden másnál töményebbek és brutálisabbak – ez a következő, befejező cikk fő témája lesz.

Folyt. köv.