Fotó : Barakonyi Szabolcs

Egy zenekar képzőművészekből, akiknek nem volt célja az anyagi föltöltekezés? Henteskötényben a színpadon? A síró Kokó, az együttes énekesnője, akit nevetve löktek félre az önkéntes rendvédők a Közgázon megtartott koncert előtt, mondván „Ne nevettess, hogy Te a Bizottság tagja vagy!”. Bernáth(Y) esete a széthangolt gitárral, katasztrófazene, edwinizmus, szentendrei kiállítások, Kutya éji dala, Jégkrémbalett. Kultikus jellegű események, összetevők ezek, melyek hozzájárultak az A. E. (Albert Einstein) Bizottsághoz, külső díszletként és belső szellemiségként egyaránt. A mai kor érdeklődője mindenhez hozzáférhet az internet roppant tárházában, ám fontosnak érzem,  –  a kiállítás megnyitásáig  tartó visszaszámlálás helyett  − hogy kis áttekintést nyújtsak a korról, a távoli s közeli helyzetről, ami az ifjúságot és a kultúrát illeti. Ehhez  –  első fölvonásként  –  segítségül hívom Klaniczay Tibor Ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években című tanulmánykötetét. Kalandra fel!

Fogalomzavar

Nem árt tisztában lenni azzal, ami ma − tévesen − egyértelműnek tűnhet. A 21. század sokfélesége könnyedén zavarba ejtheti a múltban kutatni készülőt, mert a kulturális rétegzettség teljesen más képet fest most, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Íme egy kis segítség. Mi az ellenkultúra és mi köze a szubkultúrához?

A szubkultúra kifejezés egy olyan rétegre utal, akik a társadalom által képviselt eszmék, dolgok „alá” helyezik magukat. Mindennek előzménye pedig az, hogy az ide sorolandók olyan csoportok tagjai, akiket „társadalmi, etnikai, kulturális vagy jogi szempontból kirekesztett magából a modern ipari civilizáció.” Emiatt alakult ki az is, hogy kultúrájuk nem az úgynevezett magaskultúra logikája szerint működik.

Az ellenkultúra pedig egyfajta ellencivilizációt képvisel a civilizációval szemben, kulturális értékrendjük hátat fordít a konform-létnek. (A hatvanas években ide tartoztak a kommunák, a hippi mozgalmak.)

Mindezek  –  a szubkultúra és az ellenkultúra törekvései  −  fönntartásához elengedhetetlen volt egyféle ideológiai figyelem, ami ahhoz volt szükséges, hogy ezek a mozgalmak ne menjenek el kommersz, „fogyasztóbarát” irányba. Ekkor jelentek meg ugyanis, a fölkészült marketingszakemberek által kifundált T-Shirtök, farmerek, „természetes hatású” kiegészítők, melyek azokat is fölruházhatták (szó szerint) egy másfajta nézőpontot képviselő csoport külsőségeivel, akiknek mindez divat volt csupán. Forma van, de nincs tartalom.

Ennek kivédésére az ellenkultúra megalkotta a szuperkommerszet. Legtöbbünknek ismerős: a pop artról van szó. „ A pop-art volt az egyik olyan művészi kifejezőforma, mely példát szolgáltatott az ellenkultúra által kijelölt utak járhatóságára és egyben tovább erősítette a kritikai érzékenységet a hagyományos kommersz termékeivel kapcsolatban.” A kommersz kultúra tárgyait, elgondolásait, sztárjait fújták föl olyan módon, hogy ezzel is hangsúlyozzák azok műviségét, mondanivaló nélküliségét. A sztárok eldobhatósága, állandó változása tematizálható volt. Andy Warhol gyárában akárki kaphatott 15 perc hírnevet. A nagy fölfedezett, David Bowie kezdetben biszexuális transzvesztitaként, később Ziggy Stardust szerepében, ezután karcsú, fehér herceg-köntösben, s végül az Übermensch hősi eszményét magára öltve mutatta be azt, hogy ő az A szupersztár, aki túlnőtt mindenen, aki nyíltan és büszkén képviseli azt, amiről senki még csak beszélni sem mer, s aki nem követi, hanem diktálja a divatot, azzal együtt, hogy ilyen módon mindenkit irányít. Ez a fajta könnyedség s mégis arcpirító agresszió olyan előadókban is a külvilágnak mutatott kép megváltoztatását váltotta ki válaszul, mint Mick Jagger, aki hirtelenjében fölvette a tömeget lenéző, excentrikus művész attribútumait.

„Mindig azt gondoltam, hogy szüntelenül változnom kell. Ma teljesen más a személyiségem, mint néhány éve. Ha szemügyre veszem a gondolataimat, külsőmet, kifejezéseimet, modorosságaimat és hóbortjaimat − gyakran nem tetszenek. Ilyenkor lehántom magamról őket, kihajítom a szemétre, és egy teljesen új személyiséget építek a helyükre.” (David Bowie, 1976.)

(A Bowie által híresre járatott ’örök kaméleon szupersztár’ sikerességét mi sem bizonyítja jobban, mint ma a Lady Gaga-jelenség. Ha közelebbről megnézzük, hasonlatos a két elgondolás. Csak elég gyorsan kell változni, s visszatükrözni, de egyben át is élni a szürrealitásba hajló külvilágot. A biszexuális-transzvesztita képet sem kell hosszan magyaráznom, elég beletekinteni a Yoü and I című klipbe.)

Változások a kultúrában

A magaskultúra azonban résen volt. Az ellenkultúra tematikájával népszerűsített műfajok csillaga kezdett ragyogni (Hair, Jézus Krisztus Superstar, Rocky Horror Show stb.) és létrehozták a saját kommersz szupersztárjaikat is (Elton John, Rod Stewart). A divat kérdésében a már említett simulékonyság volt megfigyelhető: az addig elítélt, megvetett koptatott farmerek és virágmintás fölsők az ellenkultúra képviselői által inspiráltan megtöltötték a butikokat, így szép lassan azok a kódolt jelentések, amelyekkel rendelkeztek ezek a darabok, elvesztették a jelentőségüket. Ugyanis a külsőnek pont az üzenetszerepe volt jelentős. A ruházkodással, a haj- és szakállviselettel el akarták magukat (kinézet alapján is) választani attól a rétegtől, akikkel gondolkodásmódbeli, világnézettel kapcsolatos eltéréseik voltak.

Tehát a kulturális változások az eddig megszokottól eltérően „alulról fölfelé”, s nem „fentről lefelé” hatottak. Egy idő után azonban a kommersz megszimatolta az ellenkultúra és a szubkultúra logikáját, s az ő fegyvereikkel vette föl a harcot a ruházkodás, a szupersztárok és a régi divatok újragyártása terén (ekkor vált újra népszerűvé néhány olyan régebbi szubkultúra [zenei, ruházkodásbeli – tehát külsőségek alapján történő] fölemelése, ami addigra aktualitását vesztette.)

Performansz, body art − egy újfajta szemlélet

Ez volt a „másként gondolkodók” egyetlen fegyvere a tömegkultúra gépezete ellen, hiszen egyszeri és megismételhetetlen. Ebből adódóan nem is másolható, vagy újragyártható.

A cél a következő: teljesen lerombolni a művészetet és az életet különválasztó határokat. Minden művészet! A performansz egyszerre előadás, műalkotás, szertartás. A body art pedig a performanszban kap fontos szerepet, mert elengedhetetlen a test az alkotáshoz. Az előadás igaziságát, valódiságát akarja a művész mindezzel kihangsúlyozni. Hajas Tibor gondolatai: „A performer belép saját víziójába. Onnan visszatekintve minden létező puszta káprázat, hallucináció, alacsonyrendű valóság.”

Ahogyan a középkorban az egyház és a laikus hívők közti kapcsolat a vallási színház lett, úgy vált híddá a performansz a „magas-” és a populáris kultúra között.

A zene pedig olyan erővel bírt ekkoriban, hogy képessé vált maga köré szervezi az alakuló ifjúsági ellenkultúrát.

(Folytatása következik)

Irodalom

Klaniczay Tibor, Ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években, Budapest, Noran, 2003