2008-ban a legmenőbb zenei trend a lo-fi noiserock volt, ezt a trendet lovagolta meg Nathan Williams is, aki megalapította az évben – az akkor még egy tagú – szobazenekarát Wavves néven. Már-már hallgathatatlanra torzított hangzás, fogós riffek, random – alig kivehető – dalszövegek, beach punk, jó adag kaliforniai hangulattal. Ez volt a Wavves első – öncímű – albuma, a The Ramones találkozása a The Beach Boys-zal, meg Lou Reed Metal Machine Musicjával. Voltak rajta egész jó dalok, meg szórakoztató is volt (bár tény, hogy kell hozzá némi nyitottság, megértem azokat is, akik képtelenek elviselni), persze összességében ez még nem volt az igazi, leginkább kiforratlan volt. A világot ugyan nem váltotta meg, ahhoz viszont elég volt, hogy a független Fat Possum kiadó felfigyeljen a srácra, és leszerződtesse.

Egy évvel később meg is jelent náluk a Wavves második albuma Wavvves címmel. A képlet maradt, de egy picit finomodott a hangzás, ezúttal már a dalszővegeket is lehetett érteni, és kiderültek, hogy nagyrészt viccesek. Ráadásul a dalok is sokkal jobbak voltak rajta, akkora slágereket tartalmazott, mint a To The Dregs, vagy a generációs himnuszoknak is beillő No Hope Kids és So Bored, de igazából egyetlen rossz dal sem volt rajta, hibátlan volt az elsőtől az utolsó számig, valóságos mestermű. Imádta a közönség és a kritika is, a hipszterek pedig új hősre leltek Nathanban.

Nathan ezután turnézni indult, a koncertek alkalmával pedig egy dobossal egészült ki. Kisebb klubkoncertek mellett nagy fesztiválokon is, például a barcelonai Primavera fesztiválon, amelyen fellépése botrányba fulladt. Nathan szétdrogozva állt színpadra, annyira, hogy egyetlen dalt sem volt képes eljátszani, folyamatosan csak pár hangot pengetett, a dobosa először nyakon öntötte sörrel, majd egy idő után levonult a színpadról (ki is lépett a bandából később). A közönség sem fogadta jól, megdobálták a szerencsétlenkedő frontembert, a szaksajtó pedig az incidenssel volt tele. Ezután Nathan lemondta az európai turnéját, és akkor még nagyon úgy nézett ki, hogy amilyen gyorsan tűnt fel a Wavves, olyan gyorsan fog eltűnni is.

Szerencsére nem így történt, Nathan ugyanis 2010-ben visszatért, méghozzá nem is akárhogy. A Wavves 3 tagúra bővült, ugyanis csatlakozott – a sajnálatos módon elhunyt – Jay Reatard kísérőzenekara, név szerint Billy Hayes dobos és Stephen Pope basszusgitáros. Ezután kijött a banda harmadik albuma King Of The Beach címmel, amit én az év legjobbjának tartottam. Ezen az albumon Nathan teljesen elhagyta a zajos lo-fi hangzást, és egy lemezproducer segítségével kristálytisztán szóló dalokat vett fel. A beach punk, meg a kaliforniai tengerparti hangulat persze maradt. Magabiztos, energikus visszatérés volt ez, egyben sokszínü(bb), és összetettebb is. Ezen is helyet kaptak ugyan hatalmas, tornacipőkoptató slágerek, sőt, leginkább azok dominálnak rajta, de helyet kapott pár elszálltabb dal is, néhol Phil Spectort és az Animal Collective-et megidézve, ráadásul a dalszövegek is egy picivel kifinomultabbak lettek néhol, elég csak a Take On The World félvállról vett énvallomását venni, de persze maradt a megszokott infantilizmus is.

Ezzel pedig Nathan népszerű lett újra mind a kritikusok, mind a közönség körében, több mérvadó zenei orgánum év végi összesítő toplistáján is szerepelt a lemez. Idő közben pedig összejött 2010 egyik legnagyobb befutójának, a Best Coast-nak a frontasszonyával, Bethany Cosentinoval is, és megalapította saját kiadóját is Ghost Ramp néven. Legújabb EP-je már saját gondozásban fog megjelenni. Life Sux lesz a címe, és 6 dalt fog tartalmazni olyan közreműködőkkel, mint a Fucked Up, vagy a Best Coast. A negyedig sorlemeze pedig valamikor télre várható, kíváncsian várom a folytatást.