A 2008-tól létező Gruppo Tökmag mindkét tagja a Magyar Képzőművészeti Egyetemen végzett. Tábori András festő és intermédia-, Kovács Budha Tamás pedig intermédia szakon. A csoport egyik tagját kérdeztem az együttműködésről, az alkotószellemről és arról, milyen célból és milyen határokat feszeget ma a kortárs művészet.

Honnan ismeritek egymást? Láttam, hogy kilenc év van köztetek, de mindketten a Képzőre jártatok. Ott ismerkedtetek meg?

Hát, ez bonyolult. Az első találkozásunk úgy zajlott, hogy a Műcsarnokban csináltunk egy street art kiállítást 2004-ben, és ehhez felkerestek egy csomó embert és akkor találkoztam először Andrissal. Aztán egy csomót utazgattunk, például Szlovéniában voltunk először, kiállításokon vettünk részt, aztán egy galériához kerültünk. Tehát sok minden volt, ami közös pont volt. Aztán, miután megszűnt a galéria, akkor ketten maradtunk és kitaláltuk, hogy együtt kéne dolgoznunk. Mert a Pintér Gábor, aki velünk állított ki főleg festős melókat csinált, és őt rögtön átvette egy másik galéria. Előtte viszont mindhárman a graffitizésből jöttünk, együtt dolgoztunk valamilyen szinten.

Egymás munkáiról mi a véleményetek? Pozitív?

Persze. A mai napig összejárunk, csinálunk ezt-azt. Festünk, vagy együtt bandázunk és megbeszéljük a dolgainkat. Szóval ugyanaz a régi közeg megmaradt.

Volt valami kezdeti célkitűzésetek, tervetek azzal kapcsolatban, hogy milyen jellegű munkákat szeretnétek csinálni a Gruppo Tökmaggal?

Az urbánus művészet. Igazából nincs kritikai célunk, hanem az a lényeg, hogy minden, ami az utcával, köztérrel foglalkozik, az bennünket érdekel. Ez az összetartó ereje a munkáinknak, hogy többféle irányból foglalkozzunk ezzel. Lehet, hogy totál szegről-végről van, de azért a lényeg, hogy mindenféleképp köztéri alkotás legyen.

A promó anyagotokban (melynek nagy része hamarosan fölkerül a hivatalos weboldalra) olvastam egy érdekes részt, ami így hangzik. „A csoport tevékenysége a „rejtett” városi terek, eszközök hétköznapi valóságát, a nagyvárosi mindennapokat veszi alapul. […] [Az alkotások] bizonyos értelemben ellenpontját képezik a Magyar Képzőművészeti Egyetemen uralkodó neoavantgárd akadémizmusnak.” Ez mit takar?

Azt, hogy a Képzőművészeti Egyetemen csak a leghagyományosabb ábrázolási technikákat oktatják és az egész nem arról szól, mint ami tulajdonképpen a kortárs képzőművészet. Hanem inkább ilyen „ósuli”.

És ha mondjuk ezt, amit tanítanak magaskultúrának nevezzük, akkor ebből a szempontból lehetne a street art ellenkultúra?

Nem, mert mi nem tiltakozunk ellene. Ez nem antiművészet. Ha az lenne, akkor az ellen lázadnánk, ami a művészet. Mi meg nem lázadunk semmi ellen, mi létrehozunk dolgokat.

Tehát akkor nem gondolod úgy, hogy a street artosok, −  például a Rohamosok  –  egy olyan fajta képzőművészetet akarnak létrehozni, ami nincs, vagy kevéssé jellemző Magyarországon?

Én mondjuk a Rohamot, meg a mi melóinkat nem hoznám egy színtérre, mert az egyik az képregénykultúra, mi pedig a vizuális világot teljes mértékig az utcáról hozzuk és nagyon kevés olyat rakunk bele, ami „mi vagyunk”. Az egésznek a lényege, hogy tényleg minden az utcáról van merítve.

Van például olyan műfaji határ, amit nem akartok átlépni? Egyáltalán vannak-e határok az ilyen típusú művészetben? Ez alatt arra gondolok, hogy például milyen technikákkal dolgoztok?

Mindenfélével. Költőkkel is együttműködünk, most például azon dolgozunk, hogy szövegeket adunk nekik, amik utcára voltak felfújva, és azokból csinálnak esszéket, verseket, kis novellákat. Az a lényeg, hogy valami módon kapcsolódjon az utcai szöveg ahhoz a környezethez, dologhoz, amit mi átküldtünk nekik. A magyar hip-hop kultúra is érdekel bennünket. Most éppen egy temetős projekttel foglalkozunk. Érdekes, hogy egy temető mennyire hasonlít egy városhoz, mondjuk a struktúrájában. Különböző országokba mentünk el, például Moldáviában is kutattuk a temetőket, Litvániában is voltunk. Mindkettő nagyon érdekes, mert ugye keleti blokk és teljesen más világ. Litvániában tengerészsírok, elhagyott katonai sírok, meg régi konstruktív dolgok mozgatták meg a fantáziánkat. Mászkálunk és mindig így születnek az új és új ötletek. Most egy kiadványon is dolgozunk, ami úgy kezdődött el, hogy először egy könyvet adtunk ki, utána csináltunk különböző projekteket a Rácz Mikivel együtt. Ilyenkor az van, hogy egyikünk feldob egy ötletet, és elkezdünk utánajárni ketten.

Ezek a kiadványok milyen formában lesznek elérhetők?

Általában nyomtatott formában. A Printában és a Fogasházzal szemben lévő szitázós boltban is vannak ilyen jellegű dolgaink, meg persze lehet rendelni.

És van erre kereslet?

Pénzügyileg nem éri meg, viszont arra, hogy összegezd valamilyen munkádat, baromi jó. Így teszed prezentálhatóvá amit csináltál.

Eljutnak ezek a dolgok azokhoz, akikhez akarjátok, hogy eljusson? Itt nem csak a kiadványokra, hanem a többi alkotásra is gondolok.

Nagyon szűk réteg az, akiket ez igazából érdekel, hozzájuk pedig eljut. Biztos vannak olyanok, akikhez nem jut el, pedig érdeklődnének, csak nem tudom, hogy mi az a platform, amin keresztül el lehetne hozzájuk juttatni. Tartjuk nagyon sok emberrel a kapcsolatot, ettől függetlenül. Ha kiállítunk, akkor meghívjuk őket, viszünk nekik kiadványokat, vagy cserélgetünk. Próbáljuk a vidéki ismeretségeket is megtartani. Ez szerintem nagyon fontos.

Visszatérve a Gruppo Tökmagra, melyik volt az a munkátok, ami a kedvenced? Van-e egyáltalán ilyen, tudsz választani? Olyan alkotás, amit a legjobban szerettetek csinálni, vagy olyan, ami a legnagyobb siker volt?

Igazából mindegyik a kedvencem. A pulcsis projektet (lakótelepen lefotózott kezdetleges graffitik közül emeltek ki néhányat, amit megörökítettek olyan formában, hogy pulóvert kötöttek belőle  –  a szerk.) nagyon szerettem. Azért is, mert a barátnőmmel csináltuk közösen úgy, hogy az ő anyukája kötötte meg a pulóvereket. Tehát végülis családi vállalkozás volt. De most legutóbb Tel-Avivban festettünk le egy óriási tűzfalat, amit nagyon élveztem. Hihetetlen volt, hogy azért hívtak oda, hogy fessek. Az üdítős projektet is szerettem. Minden alkotás, amit bemutatunk, nagyon átgondolt. Lemeccseljük egymás között, hogy mi a fogódzkodó, hogy mibe lehet belekötni, hogy lehet megtámadni. Nehéz ezt a konceptuális művészetet úgy csinálni, hogy még esztétikus is legyen. De próbálunk amúgy erre törekedni. Az üdítősnél is az volt, hogy a tálalás teljesen jól megállta a helyét. Nem tudom, egyáltalán van-e olyan melónk, ami csúnya. Igazából minden akkor a legérdekesebb, amikor az ember éppen csinálja, foglalkozik vele, kutatja. És rá mondjuk fél-egy évre jössz rá, hogy ez most tényleg nem jó, vagy nagyon is az.

És tudsz olyat mondani, hogy valamiről ilyen módon derült ki, hogy nagyon jó, vagy ellenkezőleg: mégsem annyira?

Ez inkább a festményekkel kapcsolatban fordul elő. Régen pikk-pakk összeraktam egy képet, ma már nem. Van olyan, hogy sokat dolgozom velük, aztán a végén úgy néz ki, mintha odaszartam volna, közben pedig 2-3 hónapig festettem. Nem görcsölök, csak ma már többet gondolkodom rajta, máshogy gondolom át az egészet.

Amikor festesz, akkor van a fejedben egy koncepció, vagy az a munka során alakul ki?

Van koncepció. Anélkül nem ülök le. Régen volt, hogy elkezdtem, és az csináltam, amihez éppen kedvem volt, aztán végül a családom mondta, hogy találjak már ki valamit. Azóta van az, hogy mindig skiccelek és terv alapján dolgozom. Nem mondom, hogy csak az alapján, de ez azért jó, mert akkor nem pazarolok. Hanem tudom, hogy mit akarok és tényleg azt csinálom.

A legutóbbi munkátok kapcsán elgondolkodtam azon, hogy vajon tudatosan volt benne társadalom és/ vagy fogyasztáskritika?

Mindenki felveti ezt a problémát, de itt igazából nem is ez a lényeg. Mi nem az E-kkel akarunk foglalkozni. Inkább arról szól az egész, hogy bemutatni azt, hogy ezekben az italokban színezőanyagok vannak és itt nem csak az a fontos, hogy ez egészségtelen, hanem hogy ezzel lehet is valamit kezdeni. Például van egy gyereked, aki elfelejtett akvarellkészletet venni. Bemegy rajzórára, nincs rajzcucca, most mit csináljon? És akkor mondhatod neki, hogy menjél le a büfébe, vegyél egy kiwit, egy málnát, egy narancsot és kész is az akvarell szett. Az információt, hogy ez mennyire egészségtelen, mindenhol megkapod. Ha belegondolsz, hogy 99 forintért veszel egy kétliteres kiwit, abban mi van? Meg ott van a Power Raid, az is olcsó üdítő, de milyen kék már?

Ha jól tudom, Te a művészetből élsz 2008 óta.

Igen. De persze nagyon nehéz ebből megélni. Kell hozzá mindenképpen valamilyen lemondás az életből. Én például tudom, hogy nem lesz soha kocsim, lakásom, semmi ilyesmi, de tudok sokat utazni. Persze vannak itt is húzós dolgok, mert el kell vállalnod dekor melókat néha, de amúgy az is jó. Mondjuk ebben az esetben dolgozol 3-4 napot és egy hónapig megélsz belőle. Mert a műtárgypiac − valljuk be − nem úgy pörög, ahogy kéne. Nem vagyok galériánál, de tudom, hogy ez így van. Viszont legalább nem kell „termelnem”. Mert az elég sokkoló volt az életemben, amikor huszonkét-három éves koromban mondták, hogy „ilyenből fessél négyet-ötöt”. Durva belegondolni, hogy most valójában mi van, gyáros vagy?

Amikor legelőször láttam tőled egy festményt, az pont egy galériában volt, horribilis árral. Tudod, hogy kik azok, akik ezeket megveszik?

Például vett a görög nagykövet is képet, voltak Amerikából gyűjtők, változó. Az vásárol, aki megteheti. Ez más világ, amivel nem is annyira akartam foglalkozni. Amikor ezekről a képekről beszélgetünk, akkor ott már nem azt nézik, hogy ki vagy te, meg hogy mit festesz, hanem magát az értékét nézik a dolgoknak. Értékpapírt vesznek. És elég kemény erre rádöbbenni. Ez az a régi dolog, hogy halott festő a legjobb festő.