Szeretem a depresszió-irodalmat. Azt mondják, erre kell egy hajlam. Belátom, ebben lehet némi igazság. Tudtommal a mindig happy emberkék nem temetkeznek önként és dalolva borús olvasmányokba. Pedig megtehetnék, talán a lenézés helyett tanulnának egy kis empátiát. De ők inkább maszkot viselnek, mert ugyan ki az, aki a nap 24 órájában, az év 365 napján egyfolytában boldog? Szívesen kezet ráznék vele.

Kamaszkoromban olvastam először Plath-tól, mi mást, az Üvegburát. Később jöttek a versei és a novelláskötete, „Az Ötvenkilencedik Medve”. Mégis, a Naplója volt rám a legnagyobb hatással. Az író-költő nőről tudni kell, hogy 11 éves korától egészen haláláig naplót vezetett. Férje az utolsó, végzetes év feljegyzéseit megsemmisítette, e lépésével közös gyermekeiket akarta óvni. Sylvia fiatal lánykora óta depresszióval küzdött, ennek állomásait gondolatain keresztül végig követheti az olvasó. Íme egy kis ízelítő: „Fenyegető istenek. Mintha számkivetett lennék egy hideg csillagon, képtelenül bármiféle érzésre, leszámítva a szörnyű, tehetetlen zsibbadást. Mintha onnan néznék le a meleg, földszagú világba. […] Mintha távolról figyelném mindezt, üvegfal mögül.”

Tény, a többség képtelen „agyszüleményeit” önmagának beismerni, nemhogy papírra vetni. Egy depresszióval küzdő emberről pedig azt hihetnénk, ezen gondolatokat teljesen magába temeti. Sylvia Plath azonban írói vénával megáldott művész volt, így jellemének bonyolultsága jóval hatványozottabb. A sorok közül nem egy egyszerű világfájdalommal küzdő neurotikus képe rajzolódik ki. Sikerének kulcsa, hogy a depressziót, mint állapotot sajátos megvilágításba helyezi. Teszi mindezt egy olyan dologgal, melyet ma már a klinikai betegségek közé sorolnak és melynek megértése, elfogadása még a 21. századi emberek számára is ingoványos talajnak számít.

Naplóját olvasva másvalaki bőrébe bújhatunk. Valakiébe, aki kereste a helyét, aki sokszor a letargia nevű ködben bolyongott céltalan. Kitalált valaha is az általa épített labirintusból? Talán. Már-már mintha eljutott volna a kijáratig. Időről-időre mégis visszatévelyedett s egészen addig botorkált az útvesztők sűrűjében, míg végül a fonalat önkezével vágta el. Az embert az első pár oldal elolvasása közben szinte mardossa a bűntudat. Mintha kulcslyukon lesnénk be, ezzel meggyalázva valaki legintimebb szentélyét. A Naplók fordítója, Lázár Júlia kiválóan megfogalmazta, miért engedünk mégis a kíváncsiságunknak – amit így utólag visszatekintve még ez az 500 oldalba sűrített 12 év sem csillapított.

„Ha nyomorúságunkban és örömeinkben nem volnánk nagyon is egyformák, ugyan miért kutakodnánk olyan kétségbeesetten egymás életében, miért akarnánk ráismerni, megmerülni, saját mocskainktól megszabadulni benne? S ha nem volna mégis minden emberi megnyilvánulásunk olyan utánozhatatlanul egyedi, mihez kezdenénk ezzel az ereinkben keringő, vért frissítő, kegyetlen és kegyeletsértő kíváncsisággal?”

Talán ez a titka. Mindenki megtalálja benne a saját kötődési pontjait. Szokták mondani, minden ember a maga nemében egyedi. Ám léteznek olyanok, kiknek érzékenysége már-már nem evilági, külvilághoz kapcsolódó szenzoraikkal az átlag emberektől eltérő frekvencián rezegnek. Plath egy volt közülük, a legérzékenyebb, legösszetettebb fajtából. Jelleme ellentmondásokkal teli. Hullámhegyről gyakorta lebucskázott, majd önön magával vívott emberfeletti küzdelmek árán ismét a csúcsra küzdötte magát. Érteni szerette volna a körülötte zajló eseményeket, kapcsolódni a többi földlakóhoz, mégis erre tett kísérletei többnyire csupán meddő próbálkozások maradtak.

Életének stációit a következő rész(ek)ből ismerheti meg az olvasó.