A ’60-as évek több szempontból is a világtörténelem meghatározó időszakai közé tartozik: ekkoriban a világ szinte minden részén fontos változásokra került sor, melyeket a szakirodalom és a közvélemény általában és egységesen az 1968-as év eseményei köré rendez – ez év januárjában ugyanis megkezdődött a köztudatban “prágai tavaszként” élő csehszlovákiai kísérlet, amely a gazdaság, a párt és az állam demokratizálását tűzte ki célul, májusban pedig az egyre növekvő társadalmi különbségek miatt lázongó francia fiatalok ellenállásba szerveződésével kezdetét vette a történelmi témájú írásokban “párizsi diáklázadásként” emlegetett eseménysorozat, amely végül Európa számos diákvárosára átterjedt és ott teret nyert magának.
Ezidőtájt azonban nem csak a történelemben, de a technika fejlődésében (elég csupán az – kezdetben az orosz, később pedig az amerikai – űrkutatás által elért eredményekre gondolnunk) és a zenében is új jelenségek mutatkoztak: megalakult a sokak által rajongott Beatles, a Doors, a The Who, a Pink Floyd, a Rolling Stones, a Yeardbirds, a Beach Boys, emellett többek közt Bob Dylan, Jimi Hendrix, Carlos Santana és Janis Joplin nevét is megismerte a világ.
1967 a Szerelem Nyara volt, 1969-ben pedig kezdetét vette a három esős napon át tartó legendás fesztivál, Woodstock. De vajon miféle egyéb, a világ figyelmét magára irányító esemény következett még be ebben az évben?
Susan Atkins neve első hallásra talán nem tűnik ismerősnek az avatatlan fülek számára, a következő idézet azonban lerántja a leplet az említett személy kilétéről:
“Nem helyezik szabadlábra a Manson család néven elhíresült társaság egykori tagját, Susan Atkinst, aki a hatvanas évek végén 9 brutális gyilkosságban vett részt társaival. Talán a sors elégtétele, hogy Atkins, aki többek közt Sharon Tate színésznő haláláért is felelős végstádiumú agytumorban szenved.”
Susan Atkins a virággyermekek által uralt korban vált híressé s egyben hírhedtté, amikor 1969 nyarán a sokak által ismert, amerikai bűnözőként elhíresült Charles Manson előzetes utasítását követve többedmagával együtt brutális kegyetlenséggel lemészárolta a lengyel származású színész és filmrendező, Roman Polanski várandós feleségét, a los angeles-i otthonukban tartózkodó Sharon Tate filmszínésznőt és annak vendégül látott barátait (Polanski ezidőtájt utazott Londonba soron következő filmje rendezési munkálatainak ügyében, így neki magának nem esett bántódása).
Susan Atkinst a “Manson család” néven ismertté vált kommuna több tagjával együtt letartóztatták, a bíróság pedig halálra ítélte őt – az ítéletet később életfogytiglanra módosították, a halálbüntetés alkotmányellenességére hivatkozva.
A 37 év alatt, amelyet a kaliforniai női fegyházban töltött, Atkins hívő kereszténnyé vált és “Child of Satan, Child of God” címmel könyvet írt életéről. Eközben számtalanszor kérelmezte szabadlábra helyezését, ám azt minden alkalommal elutasították. Börtönévei alatt több interjút is készítettek vele; a felvételeken a 21 éves korában kegyetlen tettét elkövető nő nem kelti elmeháborodott gyilkos benyomását és elmondása alapján ő maga is elítéli azt az embert, aki akkoriban volt, hiszen a köztudatba a “Tate-LaBianca gyilkosságokként” kerülő mészárlássorozat első felvonását az a személy követte el, aki mára teljességgel megszűnt létezni és csupán a börtön falai, valamint saját lelkiismerete szolgálnak emlékeztetőül számára.
Való igaz, nem lehet egyszerű két merőben eltérő világot csaknem élethosszig tartó fogságból szemlélni: Amerika, amely elítélte Susan Atkinsont, a végtelen szabadság, a tudatmódosító szerekben tobzódó hippigeneráció és az eme életérzést közvetítő korszak fellegvára volt akkoriban, amely ugyan mélységesen megvetette és börtönfogságra ítélte őt, ám ugyanakkor lehetőséget biztosított tettének elkövetésére annak a kábítószerek és a mértéktelen szabadság által befolyásolt fiatal lánynak, akinek személyisége ezáltal darabokra hullott szét, majd börtönévei alatt ismét összeforrt, ezúttal valaki egészen mássá.
Susan Atkins végül hosszú szenvedés után, 2009-ben hunyt el, magára utalva és elhagyatottan. Ahogyan azt egy általam megtekintett interjúban elmesélte, halála előtt Sharon Tate gyermeke életéért könyörgött, ám ő semmiféle emberi érzelmet nem tanúsítva iránta, hideg közönnyel végzett vele – a sors iróniájaképp életének végső szakaszában Amerika ugyanígy elfordult tőle és nem tanúsított egy cseppnyi részvétet vagy megbánást sem.
A sorozatgyilkosokat kétség kívül hátborzongató misztikum övezi s a tudat, hogy bár nem közvetlen közelünkben, mégis közöttünk élnek valahol, megborzongatja az embereket. A tengerentúlon ezek az emberi alakok és történeteik az idők során olyannyira az amerikai folklór részévé váltak, hogy kivégzésükkel valószínűleg megszűnne az a “varázs”, amely legendaként lengi körül s ezáltal tovább élteti őket.
