A szöveg a következő: az a négy ember, aki a legtöbbet számít az egyetemi lázadóknak. Mint ebből is kitűnik, Bob Dylan jelentősége túlmutat a könnyűzenén. Bob Dylan a hatvanas években a lázadó amerikai és angol és egyéb nyugati ifjúság hérosza volt, a megmondóember, a társadalmi valóság kérlelhetetlen és éles szemű boncolgatója, kritikusa, aki a hallgató arcába vágja, mi a baj Amerikával és a világgal. Ma Bob Dylan legenda, a huszadik század könnyűzenéjének egyik legnagyobb hatású dalszerzője és előadója, egy zárkózott és titokzatos mítosz, aki ritkán szerepel a nyilvánosság előtt. Ennek oka a hatvanas években keresendő, amikor is Dylan elmondása szerint az a bizonyos egyetemi és egyéb lázadó ifjúság olyan kitartóan és ádázul zaklatta őt, mint választott és akaratlan vezérét, hogy folyamatosan menekülni és költözni kényszerült. Dylannek elege lett; ő soha nem akart vezér lenni, csak zenélni akart, így aztán tudatosan fáradozott a róla kialakult kép lerombolásán: olyan lemezeket készített, amelyeket előzetes meglátása szerint ez a bizonyos ifjúság nem akar majd hallani, direkt rossz lemezeket, figyelmesen kerülve minden olyan témát, ami a legcsekélyebb szinten is reflektálna a társadalmi valóságra, hagyta a francba a feketék, a munkások és a farmerek helyzetét, a lázadó ifjúság dübörgéséről és a világ igazságtalanságáról nem is szólva.

Bob Dylan ennek ellenére ma, mint már mondottam, elismert dalszerző, szövegeit egyetemi professzorok költészetnek titulálják, előadásaikon és könyveikben elemzik. Prózát is írt a hatvanas években, egy regényt, melynek címe Tarantula. Ez a regény Kerouac és Burroughs stílusában íródott kísérleti regény, mely a tudatfolyam technikáját alkalmazza, nem jelent meg magyarul. Ezt követően Dylannek könyv alakban dalszövegei, festményei, rajzai, versei jelentek meg, prózája ezek között elszórva, például albumaihoz írt kísérőszövegek. 2004-ben jelent meg második, ezúttal önéletrajzi regénye, a kritikusok által dicsért és az eladási listákon jól szereplő Krónikák első kötete, melyet várhatóan további kettő követ majd. Ebben New Yorkba érkezését, gyermekkorát, ifjúkorát, egy 1970-es és egy 1989-es lemez megírásának és rögzítésének körülményeit, a saját zenéjére nagy hatással lévő dolgokkal való első találkozását meséli el az időben ide-oda ugrálva, New York Citynek elég nagy, az azt megelőző korszaknak kisebb figyelmet szentelve, a hírneve és népszerűsége csúcsát jelentő időszakból, mely nagyjából a hatvanas évek közepére esik, csak a fent említett rajongók előli menekülést és a nem kívánt bálványozottság ellen meghozott lépéseket emelve ki, a siker és a turnék egyéb velejáróiról, például a nagy mennyiségben fogyasztott drogokról és a modell-szeretőkről következetesen hallgatva. Az olyan híres életrajzi tényekről, mint a purista folkzene elektromos gitárokkal és dobokkal, a rock and rollal való beszennyezése 1965-ben vagy az újonnan megtalált keresztény hit és a korábbi, világi dalok megtagadása 1978-ban, szintén nem esik szó, talán majd a későbbi kötetekben.

Mit várhat az ember egy Dylan-regénytől? A kifejezőkészségnek és az atmoszférateremtésnek azt a magas fokát, ami dalainak szerencsés esetben állandó jellemzője. Ezt a regénytől az olvasó meg is kapja. Sőt, általa közelebb kerülhet ahhoz, amit jobb híján Dylan-rejtélynek lehetne nevezni: ki ez az ember és mit akar? Dylan élete meglehetősen jól dokumentált, több könyv szól róla, turnéit, lemezfelvételeit és interjúit mozgóképek örökítik meg, sőt, újabban sokat vitatott játékfilm is készült életéről, személye mégis nagyon titokzatosnak hat a szemlélő számára, köszönhetően az egymásnak ellentmondó életrajzi forrásoknak és az örökké visszafogott, flegma és hetyke Dylannek, aki a hatvanas években az őrületbe kergette az újságírókat értelmetlen és néha megfejthetetlenül metaforikus nyilatkozataival. Mintha előszeretettel tenné az ellenkezőjét annak, amit közönsége és a nyilvánosság elvár tőle. Mintha az egészet egyszerűen félvállról venné, nem akarva belenőni a prófétaszerepbe.

Dylan igazi rejtőzködő alkat, mostanában – a hatvanas évekkel ellentétben – mentesnek tűnik minden sztárallűrtől, folyamatosan azt hangsúlyozza: ő csak egy egyszerű zenész. Azért azt a szerénytelenséget regénye egyik lapján megengedi magának, hogy költőnek titulálja önmagát. Beszél az irodalomról és a filmekről, a zenéről persze rengeteget. A szövegben csak úgy sorjáznak a tulajdonnevek: milyen zenéket hallgatott élete különböző szakaszaiban, egy konkrét pillanatban éppen milyen zene szólt, kikkel dolgozott együtt, kikkel találkozott, milyen helyeken lépett fel, satöbbi. Attól viszont tartózkodik, hogy bármelyik feleségét megnevezze, őket egyszerűen „feleségem”-nek nevezi. Joan Baezről nem sokat tudhatunk meg, csupán azokat a benyomásokat írja le róla, melyek zenéjével és megjelenésével kapcsolatban érték akkor, amikor személyesen még nem ismerte, pletykákkal terhelt kapcsolatukról semmit sem árul el. Gyermekei alig bukkannak fel, ők is név nélkül. Magánéletéből egyedül korai, New York-i, pályakezdő szakaszának egyik híres szeretőjét, Suze Rotolót nevesíti, kettejük kapcsolatába bepillantást enged, nem is kevéssé: első szerelmének nevezi, persze kicsit körmönfontabban és költőibben. Az Oh Mercy lemezt megelőző 1987-es kézsérülésről, mely a szerző és főszereplőt pályája esetleges folytathatatlanságával kapcsolatos félelmekkel töltötte el, úgyszintén semmit sem tudunk meg, csupán, hogy megtörtént; Dylan hallgat a részletekről, tovább játszva a titkolózót és megközelíthetetlent (bár ha olyan nagyon megközelíthetetlen akarna lenni, biztosan nem írt volna önéletrajzi regényt). Előszeretettel ír le helyszíneket és embereket, tudatállapotokat, saját érzéseit, terveit, a cselekmény fordulatossága nem jellemzője a könyvnek, sem az izgalom. Stílusa mindvégig lenyűgöző, dalszövegeitől semmiben sem marad el. A fordítóra, Révbíró Tamásra sem lehet panaszunk, a kiadás nem hemzseg a nyomdahibáktól sem.

Dylan személye érzékenynek, nyitottnak, eltökéltnek tűnik saját ábrázolásában; bár minden zene érdekli, a folkzene megszállottja, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján erre teszi fel az életét, hogy a hatvanas évek második felében, családapaként, a fanatikus rajongók és önjelölt, megszállott forradalmárok zaklatásainak családját is akaratlanul kitéve kimondhassa: az élet fontosabb, mint a művészet. Ez a könyv egyik legérdekesebb része: Dylan csapdába kerül: el kell tartania családját, és mi másból tarthatná el, mint a zenélésből, de zenéjének népszerűsége veszélyezteti családja békéjét vagy akár, legrosszabb esetben, testi épségét is: nincsenek biztonságban otthonukban, bárhová költöznek is, előbb-utóbb újra nyomukra akad az elvetemült sajtó és nyomukban az őrültek, akik követelik, álljon forradalmuk élére, rohamozzák meg a Fehér Házat, és ehhez hasonlók. Dylan kétségbeesik: tudatosan szembemegy a rajongói elvárásokkal, alulmotivált lemezeket készít, megváltoztatja énekhangját, hátha így ellenszenves lesz követőinek. Nimbuszát persze nem képes lerombolni: bár a kritika számtalanszor sárba tiporja, hallgatói értetlenül állnak világnézeti és esztétikai pálfordulásai előtt, ezzel mintha egyre csak saját mítoszát, a titokzatos, kiismerhetetlen népi hős alakját erősítené, aki elindul egy kis iparvárosból, hogy meghódítsa és rászedje a világot.

A könyv Bob Dylan rajongóinak persze kihagyhatatlan, ám azok is élvezettel forgathatják, akiket nem érdekel olyan mélyen sem Dylan személye, sem általában a könnyűzene: a túl sok tulajdonnév, a belterjes folkzenei utalások, egy-két unalmasabb szakasz vagy egy rövidebb zeneesztétikai eszmefuttatás mellett rengeteg érdekes szereplő, kiválóan megírt mondatok és érzékletesen megfestett helyszínek, helyzetek, egy nem mindennapi ember útkeresése, indulása és drámája kerül terítékre a lapokon. Az olvasó találkozhat például Thelonius Monkkal is, aki hősünk bemutatkozására, miszerint ő „folkzenét játszik”, a következőképp reagál: „Mindannyian folkzenét játszunk.” Hát igen, mi tagadás, a jó öreg Monknak is volt érzéke a mondatokhoz…