Itt az ideje, hogy megöljük a cd-t!
Régóta hirdetik már a cd halálát; a legújabb, nagy figyelmet kiváltott írás azonban nem vélelmezett tényeket jelent ki, hanem inkább kér: öljük meg végre a cd-t! Szerzője, Ethan Kaplan nem holmi kalózbarát megmondóember vagy független elemző: egészen idén januárig a harmadik legnagyobb major kiadó, a Warner technológiai részlegét vezette. Death to the Shiny Disc című blogbejegyzése (amelyet több vezető lap is átvett) egy történettel kezdődik. Négy éve egy megbeszélésen Kaplan a következővel állt elő: “Halál a csillogó-villogó cd-re!” Vagyis egy (meg nem nevezett) zenekar többet ne adjon ki többet cd-n zenét, csak digitálisan. Megvető pillantásokat kapott válaszul, majd valaki félrehívta és elmagyarázta neki: a csillogó-villogó cd-kből fizetik a csillogó-villogó szervereket.
Úgy véli azonban, hogy ma már tényleg rá kellene döbbeni: a cd-k előállítása, terjesztése és forgalmazása rengeteg pénzbe kerül – a gyártástól a kiszállításig, a bolt fenntartásától az eladók fizetéséig. Elmúltak az idők, amikor a piac ezt hajlandó volt megfizetni. Lássuk be: már helyek sem nagyon vannak, ahol cd-t lehetne kapni. A lemezboltok jó része megszűnt, csak a kis függetlenek küzdenek még; a nagy áruházláncok Kaplan jóslata szerint egy vagy legfeljebb két évig hajlandóak fenntartani a cd-szekciójukat. Ma már csak azért ragaszkodik a lemezipar a cd-hez, mert így akarja igazolni, hogy szükség van rá a mai formájában, vagyis fenntarthatatlan méreteivel. Itt volna az ideje, hogy leszámoljunk vele: nemcsak azért, mert sokba kerül és nem fogy, hanem mert olyan energiákat és pénzeket emészt fel, amiket a fejlesztésre kellene fordítani. “A lemezipar az elmúlt tíz évben gyakran nem is üzletként működött, hanem egy olyan üzlet szimulációjaként, ami csak a múltban létezett” – írja Kaplan.
Itt az ideje, hogy megöljük a cd-t!
Régóta hirdetik már a cd halálát; a legújabb, nagy figyelmet kiváltott írás azonban nem vélelmezett tényeket jelent ki, hanem inkább kér: öljük meg végre a cd-t! Szerzője, Ethan Kaplan nem holmi kalózbarát megmondóember vagy független elemző: egészen idén januárig a harmadik legnagyobb major kiadó, a Warner technológiai részlegét vezette. Death to the Shiny Disc című blogbejegyzése (amelyet több vezető lap is átvett) egy történettel kezdődik. Négy éve egy megbeszélésen Kaplan a következővel állt elő: “Halál a csillogó-villogó cd-re!” Vagyis egy (meg nem nevezett) zenekar többet ne adjon ki többet cd-n zenét, csak digitálisan. Megvető pillantásokat kapott válaszul, majd valaki félrehívta és elmagyarázta neki: a csillogó-villogó cd-kből fizetik a csillogó-villogó szervereket.
Úgy véli azonban, hogy ma már tényleg rá kellene döbbeni: a cd-k előállítása, terjesztése és forgalmazása rengeteg pénzbe kerül – a gyártástól a kiszállításig, a bolt fenntartásától az eladók fizetéséig. Elmúltak az idők, amikor a piac ezt hajlandó volt megfizetni. Lássuk be: már helyek sem nagyon vannak, ahol cd-t lehetne kapni. A lemezboltok jó része megszűnt, csak a kis függetlenek küzdenek még; a nagy áruházláncok Kaplan jóslata szerint egy vagy legfeljebb két évig hajlandóak fenntartani a cd-szekciójukat. Ma már csak azért ragaszkodik a lemezipar a cd-hez, mert így akarja igazolni, hogy szükség van rá a mai formájában, vagyis fenntarthatatlan méreteivel. Itt volna az ideje, hogy leszámoljunk vele: nemcsak azért, mert sokba kerül és nem fogy, hanem mert olyan energiákat és pénzeket emészt fel, amiket a fejlesztésre kellene fordítani. “A lemezipar az elmúlt tíz évben gyakran nem is üzletként működött, hanem egy olyan üzlet szimulációjaként, ami csak a múltban létezett” – írja Kaplan.
A cd halála után
A cd halálával (vagy megölésével) nem fog eltűnni a lemezipar – sőt, a szerző egy másik blogbejegyzésében azt írja: amíg az emberiség létezni fog, addig valamilyen iparág, ami a zenére épül, bizonyosan fennmarad. Igaz, hogy sok minden el fog tűnni (a gyártási folyamatot felügyelő különféle osztályok, egyes cégek mindenféle alvállalatai a maguk rengeteg alkalmazottjával, több városban fenntartott irodák stb.) – viszont az, ami megmarad, ettől még lemezipar lesz, ami ráadásul “a félelem és a nosztalgia helyett végre megint a tehetségre és a művészekre, a felfedezésre és a szenvedélyre fog építeni.”
Bár a szerző bevallja, hogy neki is hiányozni fog a cd, úgy véli, hogy a digitális jövő számtalan lehetőséget nyit, ha egyszer megszabadulunk a 74 perces lemezek korlátaitól – az album helyett a sokkal rugalmasabb “kiadvány” (release) lesz az alapegység (erről bővebben lásd itt). Ez nemcsak hogy közvetlenebb kapcsolatot tesz lehetővé a zenekar és a rajongók között, hanem nagyobb és többféle bevételi lehetőséget is biztosít a lemeziparnak – lévén megszabadul a cd extra költségeitől, valamint nem kell, hogy osztozzon a pénzen a közvetítőkkel. Amúgy Ethan Kaplan szerint a fizikai termékek valamilyen formában biztos megmaradnak – ahogy egy kommentelő írta: valamit dedikálnia kell a zenekarnak a koncert után -, csak a cd vált végérvényesen elavulttá. Nem kérdéses, hogy meg fog halni, de ahhoz, hogy megöljük, bátorságra van szükség.
Jövőre a digitális zene megelőzi a cd-t
Míg Ethan Kaplan a szerinte kívánatos – és előbb-utóbb elkerülhetetlenül bekövetkező – jövőről ír, addig a héten nagy figyelmet kapott elemzés a következő néhány évre pontos prognózisokat fogalmaz meg. A Strategy Analytics előrejelzése szerint 2012-ben a digitális formátum megelőzi a cd-t, vagyis az lesz az első év, amikor az előbbiből több bevétel származik majd, mint az utóbbiból; pontosan úgy számoltak, hogy az Egyesült Államokban (a legnagyobb zenei piacon) 2,7 milliárd dollár értékben adnak el cd-t és 2,8 milliárdért töltenek majd le. Mindezt annak tudatában állítják, hogy a digitális eladások mostanában korántsem nőnek olyan mértékben, mint korábban (lásd lejjebb), valamint a piaci szereplők nehezen találják meg azokat a stratégiákat, amiket követve az új környezetben is növekedni lehetne – vagyis a lemezipar egészének további visszaesésével számolnak.
Úgy vélik, hogy a következő években továbbra is az egyes számok különálló letöltése lesz az elsődleges bevételi forrás a digitális piacon, azonban az albumletöltések folyamatos növekedését is jósolják. 2015-re, mondják, a bevétel 39 százaléka egyes számok, 32 százaléka teljes lemezek letöltéséből származik majd; a maradékon a (szerintük egyre nagyobb jelentőségű) előfizetéses szolgáltatások és a reklámbevételek osztoznak. Két másik iparági előrejelzés is foglalkozott az előfizetések növekedésével. Az egyik szerint 2016-ra világszerte 161 millióan hallgatnak majd ilyen szolgáltatással zenét mobiljukon; egy másik még optimistább: 2015-re 178 millió mobilos előfizetőt jósol. Azonban arra is figyelmeztetnek, hogy ahhoz, hogy a robbanásszerű növekedés beindulhasson, szükség volna az árak csökkenésére, amihez a lemezkiadóknak is engedniük kell a követeléseikből.
Egy neves iparági elemző, Peter Kafka szerint a kiadók ambivalensen viszonyulnak a digitális piachoz. Egyrészt szeretnék, ha az új internetes szolgáltatások sikeresek lennének, hiszen az nekik is pénzt jelent – másrészt félnek is ettől, mert úgy vélik, hogy ezt csak a cd-k piacának további erőteljes visszaesése árán lehet elérni, márpedig még mindig ez jelenti számukra a fő bevételi forrást.
Hozzátehetjük ehhez, hogy több elemző szerint a zeneipar folyamatos visszaesését az internet korában nem csak vagy talán nem is elsősorban a kalózkodás okozta, hanem az, hogy a fogyasztók a teljes albumok helyett sokkal inkább az egyes számok megvásárlását választják – most, hogy erre lehetőségük van, vagyis nincsenek rákényszerítve, hogy egy-két kedvenc slágerük kedvéért egy teljes cd-t megvásároljanak. Az egyes dalok letöltésén viszont jóval kevesebb a nyereség, pláne, ha közben egy egész albumot is elkészített az előadó. Ezért lehet jó hír a lemezipar számára, ha igaz a prognózis, és az albumletöltések aránya növekedni fog.
A lemezipar 2010-ben: sok szomorú szám, a németek leelőzték a briteket
A nemzetközi zeneipari szervezet, az IFPI a héten adta ki szokásos éves jelentését a tavalyi, globális piaci adatokról. Eszerint 2010-ben világszerte összesen 8,4 százalékkal csökkentek az összesített eladások a “rögzített zene” terén, 15,9 milliárd dollárra. A cd-k és egyéb fizikai formátumok eladásai 14,2 százalékkal estek vissza, 10,4 milliárd dollárra. A bevételek 29 százalékáért volt felelős a digitális piac, ám a 2010-es 4,6 milliárd dollár mindössze 5,3 százalékkal több, mint az előző évi – vagyis a növekedés mértéke erősen visszaesett. Ez az adat már korábban napvilágot látott, nagy figyelmet is keltett, borúlátó jóslatokhoz és visszafogottan optimista ellenjóslatokhoz vezetett.
Ha az egyes piacokat külön nézzük, akkor a majdnem általános visszaesés közepette elég vegyes a kép. Így például az Egyesült Államokban, a legnagyobb zenei piacon alig 1,2 százalék volt a digitális növekedés, míg Európában összesítve 21,6 százalék. Az USA mellett a második legnagyobb szereplő, Japán is elég rosszul teljesített – viszont Németország megelőzte Nagy-Britanniát. Az immár tehát globálisan a harmadik legnagyobbnak számító német piac az IFPI elemzése szerint azért volt erre képest, mert viszonylag “konzervatív”, vagyis a fogyasztói szokások lassabban változnak, az árak kevésbé csökkennek, valamint nem voltak olyan nagyarányú lemezbolt-bezárási hullámok, mint máshol. Németországban a digitális piac részesedése mindössze 19 százalék. Ezzel szemben a briteknél, ahol 1,9 százalékos növekedésnek örültek tavaly a digitális piac erősödésének köszönhetően, idén komoly visszaesés volt: 11 százalékos; a fizikai eladások 19,2 százalékkal csökkentek, a digitálisok 19,6-tal nőttek.
A húsz legnagyobb zenei piac közül csak háromban volt növekedés: a nagyon kemény kalózkodás elleni törvényeiről is ismert Dél-Koreában 11,7 százalékos (itt egyébként 55-45 arányban a digitális bevételek vezetnek a fizikai előtt), Indiában 16,5, Mexikóban 0,9. Az illegális letöltések kárhoztatására minden alkalmat megragadó IFPI jelentéséből az is kiderül, hogy azokban az országokban, ahol nemrégiben szigorították az illegális letöltések elleni törvényeket, a kezdeti fellendülés (vagy a csökkenés lassulása) után erősebb visszaesések következtek: Franciaországban 5,1 százalékos, Svédországban 7,1 százalékos – pedig az utóbbi ország lemezipara tavaly még 11,9 százalékos növekedésnek örvendezhetett.
A briteknek egyébként az is fáj, hogy idén először a szerzői jogdíjakból beszedett pénz is csökkent, igaz, csak 1 százalékkal. Természetesen a csökkenő hanghordozó-eladások a jogdíjakon is éreztetik hatásukat, de korábban ezt ellensúlyozta a különféle licencekből befolyó pénz növekedése. Globálisan emelkedtek viszont az előadói jogdíjak, 4,6 százalékkal, és ezen a területen még komoly lehetőségek vannak: az adminisztráció javítása növelheti a beszedhető összegeket.
